Az megvan, amikor a telefonod kijelzőjén meglétod azt a szót, hogy iskola? Gyomrod összerándul, megbeszélést mondat közben otthagyod. A lenti történet 100 százalékban igaz. Péter, állandó olvasó – írónk írása.
2018 május, épp Budapesten ülök egy laza megbeszélésen, amikor csörög a telefon.
Egy pörgős, határozott női hang, ami leginkább a konyhásnénik és az általános iskolai igazgatóhelyettesek stílusára emlékeztet.
Jó napot kívánok, X.Y. vagyok a miskolci ZZZ általános iskolából, és azért hívom, mert a fia megharapott egy másik gyereket.
Sajnos a nevet és az iskola nevét nem értettem, de biztos, hogy Miskolc volt a helység. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, aztán pörögtek a gondolatok. Elég messze lakunk Miskolctól, de ma indult a fiam osztálykirándulásra. De Dél-magyarország a cél… mit keresnének Miskolcon?
A fiam 16 éves, nem az a harapós kölök. Innentől biztos voltam, hogy téves a hívás, és előre élveztem, hogy tisztázzuk a félreértést, némi mosoly, és visszatérhetek a megbeszéléshez.
Hölgyem, az én fiam biztosan nem harapott meg senkit – válaszolom kedvesen, hiszen előre élvezem, ahogy tisztázzuk a félreértést. A válasz azonban…
Most miért tagadja le?! Miért nem ismeri el? Miért kell letagadni, hogy a fia megharapott valakit? – érdes, támadó, ellentmondást nem tűrő hang.
És innentől fordult a beszélgetés szürreális síkra, ahol én próbáltam kimagyarázni magam,
a túloldal pedig szinte meg sem hallgatva engem, a saját igazát hajtogatja. Több oldalról próbáltam rávezetni a túloldalt, hogy talán téved.
Elnézést, Ön milyen számot hívott? Tisztázhatnánk?
Nem kell itt semmilyen telefonszámot tisztázni, a fia megharapott egy gyereket, miért nem ismeri el? /és hallom, ahogy valakinek magyaráz: „Hallod, ez letagadja?!”/
Én biztos vagyok benne, hogy nem az én fiam volt az. Megtudhatnám, hogy mi a neve a harapós kisfiúnak?
Némi hezitálás, várakozás, majd egy kényszeredet válasz: Lacika.
Megörültem, hiszen a fiam nem László, aztán rájöttem, hogy ez igazából nem meggyőző érv, de azért bemondtam:
Az én fiam Bence, nem László.
De hát az Ön fiam megharapott valakit, miért tagadja le?!
Ekkor kínomban már megkérdeztem:
Bocsánat, ez egy kandi-kamera-féleség? Mikor jön elő a szervező a háttérből?
Zavart csend, láthatóan nem is értették, miről beszélek. Még néhány hasonlóan eredménytelen próbálkozás után (ahol próbáltam elmondani, hogy az ország másik felén lakunk, stb) visszatértem a telefonszám egyeztetéshez: elnézést, kérem egyeztessük, hogy milyen számot hívott!
Zavart csend, majd kényszerű hangon elkezdte mondani: 06 70…Ez idáig stimmelt, aztán egy öblös férfihang vette át a szót, váratlanul: Halló! – Valószínűleg a megharapott gyerek apukája volt. És itt kinyomták a telefont.
Én zavartan visszatértem a megbeszéléshez. Aznap délután és másnap délelőtt is próbáltam hívni a számot, ki volt kapcsolva.
Elgondolkodtam.
Milyen iskola, milyen szociális környezet, milyen tanár-szülő viszony lehet, ahol alapból azt feltételezik, hogy egy ilyen helyzetben a szülő letagadja a gyerek tetteit?
És eszükbe sem jut, hogy meghallgatják a másik felet, mert „úgyis hazudik”. Milyen eddigi tapasztalatok vezethettek idáig?
És mit mutatnak a gyerekek felé? Hogy az az alap, hogy hazudik a gyerek is, ha valami csínytalanságot lelnek rá? Ez az eredendő feltételezés bármilyen tanár-gyerek vagy tanár-szülő számonkérés esetén? A tanár megvádol, és a gyerek (vagy szülő) úgyis letagadja? A tanár állításával szemben nincs apelláta, nincs fellebbezés, nincs magyarázat? Nincs elgondolkodás, hogy esetleg a tanár téved?
Nem volt jó érzésem napokig….Persze az is lehet, hogy telefonbetyárkodás volt, bár akkor nagyon profi, ám értelmetlen.
Azóta sem derült ki. De félek tőle, hogy van ilyen iskola. 2018-ban, Magyarországon.
Fotó:pexels.com
Oszd meg a véleményed velünk!