Az megvan, amikor a telefonod kijelzőjén meglétod azt a szót, hogy iskola? Gyomrod összerándul, megbeszélést mondat közben otthagyod. A lenti történet 100 százalékban igaz. Péter, állandó olvasó – írónk írása.

2018 május, épp Budapesten ülök egy laza megbeszélésen, amikor csörög a telefon.

Egy pörgős, határozott női hang, ami leginkább a konyhásnénik és az általános iskolai igazgatóhelyettesek stílusára emlékeztet.

Jó napot kívánok, X.Y. vagyok a miskolci ZZZ általános iskolából, és azért hívom, mert a fia megharapott egy másik gyereket.

Sajnos a nevet és az iskola nevét nem értettem, de biztos, hogy Miskolc volt a helység. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, aztán pörögtek a gondolatok. Elég messze lakunk Miskolctól, de ma indult a fiam osztálykirándulásra. De Dél-magyarország a cél… mit keresnének Miskolcon?

A fiam 16 éves, nem az a harapós kölök. Innentől biztos voltam, hogy téves a hívás, és előre élveztem, hogy tisztázzuk a félreértést, némi mosoly, és visszatérhetek a megbeszéléshez.

Hölgyem, az én fiam biztosan nem harapott meg senkit – válaszolom kedvesen, hiszen előre élvezem, ahogy tisztázzuk a félreértést. A válasz azonban…

Most miért tagadja le?! Miért nem ismeri el? Miért kell letagadni, hogy a fia megharapott valakit? – érdes, támadó, ellentmondást nem tűrő hang.

OLVASTAD MÁR?  A 19 éves (22), aki unta a plafont nézni

És innentől fordult a beszélgetés szürreális síkra, ahol én próbáltam kimagyarázni magam,

a túloldal pedig szinte meg sem hallgatva engem, a saját igazát hajtogatja. Több oldalról próbáltam rávezetni a túloldalt, hogy talán téved.

Elnézést, Ön milyen számot hívott? Tisztázhatnánk?

Nem kell itt semmilyen telefonszámot tisztázni, a fia megharapott egy gyereket, miért nem ismeri el? /és hallom, ahogy valakinek magyaráz: „Hallod, ez letagadja?!”/

Én biztos vagyok benne, hogy nem az én fiam volt az. Megtudhatnám, hogy mi a neve a harapós kisfiúnak?

Némi hezitálás, várakozás, majd egy kényszeredet válasz: Lacika.
Megörültem, hiszen a fiam nem László, aztán rájöttem, hogy ez igazából nem meggyőző érv, de azért bemondtam:

Az én fiam Bence, nem László.

De hát az Ön fiam megharapott valakit, miért tagadja le?!

Ekkor kínomban már megkérdeztem:

Bocsánat, ez egy kandi-kamera-féleség? Mikor jön elő a szervező a háttérből?

Zavart csend, láthatóan nem is értették, miről beszélek. Még néhány hasonlóan eredménytelen próbálkozás után (ahol próbáltam elmondani, hogy az ország másik felén lakunk, stb) visszatértem a telefonszám egyeztetéshez: elnézést, kérem egyeztessük, hogy milyen számot hívott!

Zavart csend, majd kényszerű hangon elkezdte mondani: 06 70…Ez idáig stimmelt,  aztán egy öblös férfihang vette át a szót, váratlanul: Halló! – Valószínűleg a megharapott gyerek apukája volt. És itt kinyomták a telefont.

Én zavartan visszatértem a megbeszéléshez. Aznap délután és másnap délelőtt is próbáltam hívni a számot, ki volt kapcsolva.

Elgondolkodtam.

Milyen iskola, milyen szociális környezet, milyen tanár-szülő viszony lehet, ahol alapból azt feltételezik, hogy egy ilyen helyzetben a szülő letagadja a gyerek tetteit?

És eszükbe sem jut, hogy meghallgatják a másik felet, mert „úgyis hazudik”. Milyen eddigi tapasztalatok vezethettek idáig?

És mit mutatnak a gyerekek felé? Hogy az az alap, hogy hazudik a gyerek is, ha valami csínytalanságot lelnek rá? Ez az eredendő feltételezés bármilyen tanár-gyerek vagy tanár-szülő számonkérés esetén? A tanár megvádol, és a gyerek (vagy szülő) úgyis letagadja? A tanár állításával szemben nincs apelláta, nincs fellebbezés, nincs magyarázat? Nincs elgondolkodás, hogy esetleg a tanár téved?

OLVASTAD MÁR?  Egészség ezreknek, milliók a kórháznak

Nem volt jó érzésem napokig….Persze az is lehet, hogy telefonbetyárkodás volt, bár akkor nagyon profi, ám értelmetlen.
Azóta sem derült ki. De félek tőle, hogy van ilyen iskola. 2018-ban, Magyarországon.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!