Mindenkinek vannak titkai, senki sem mond el mindent és ez így van jól. A magánszférára mindannyiunknak szüksége van. A gyerekünk minden lélegzetvételéről tudunk. Egy darabig. Aztán a gyereknek külön élete lesz, amibe vagy beavat, vagy nem. Drixler Imola írása.

Szülőként tele vagyunk aggódással:

  • nem kerül-e rossz társaságba,
  • milyenek az új barátai
  • ott van-e, ahol mondja
  • nem alkoholizál-e
  • nem cigizik-e
  • nem kábítószerezik-e
  • miért nem veszi fel a telefonját, ha hívom
  • ugye nincs baja?

Szerencsés esetben a kamasszal olyan a viszonyunk, hogy a nagyobb horderejű dolgokat megosztja velünk.

Ellenben, ha a gyerek nem mond el semmit otthon, titkolózik, a szülő úgy érzi valami nem okés vele, akkor mit lehet tenni? Kémkedni?

Azt hiszem, én nagyon szerencsés vagyok, mert a srácaimmal őszinte és nyílt kapcsolatom van. Ami rám tartozik, azt megosztják velem. Úgy érzem, mindent tudok róluk. Nálunk pici koruk óta úgy folyik az élet, hogy este mindig megbeszéljük a történéseket.

A fiúk hazefelé vagy itthon ugyanúgy megkérdezik tőlem, hogy milyen napom volt, ahogy én is tőlük. Ezek az esti beszélgetések – lehet, hogy csak pár perc- fontosak és kellenek.

Nem tudom, mit tennék, ha a gyerekeimről nem tudnék semmit.

Nem tudom, milyen lehet az, amikor egy szülő aggodalmában kémkedik, telefonban turkál. Emlékeztek amikor naplót írtunk? ITT egy régebbi írásunk arról, hogy. akedves mama beleolvasott a lánya naplójába és…

Egy dolgot tudok: én ezt elképzelhetetlenek tartom az életemben. Mert azt jelentené a számomra, hogy nincs őszinteség, nincs bizalom.

Mi sose nyúltunk egymás telefonjához, pénztárcájához, táskájához. Totyogós kisgyerekként is hozták a táskámat, ha onnan szerettek volna valamit.

Nem tudom, hogy alakult ez ki. Nem volt, ahogy most sincs tiltva. Még egyszer sem vettem fel a fiaim telefonját, ha csöngött és ők nem voltak épp ott. Még nagyon nem is fogtam a kezembe a mobiljukat. Talán takarításkor, terítéskor rakom odébb, de ennyi. Tiszteletben tartjuk egymás privát szféráját. Én, mi csak így tudunk működni.

A telefonjaink látják egymást, így megnézhetjük, merre van a másik. Nyilván, ezt inkább én maxolom ki. Ők nem valószínű, hogy lesik, merre jár a mama.

Ezt akkor kapcsoltuk be, amikor a nagyobbik fiam először ment ki a Szigetre és ott is aludt. Leültünk és elmondtam neki, hogy aggódom érte, hisz anyából vagyok. Nem egy vérfarkasokkal teli barlangba megy, de az én fejemben ez kábé így néz ki.

Mindenkinek az lenne a jó, ha a mama nem lenne sík ideg, és nem telefonálgatna folyton, hogy hogy van elsőszülötte.

Ezért szeretném, ha ő jelentkezne be óránként. A gyerek rám nézett, gondolkodott és megkérdezte, ha látnám a helyzetét a telefonomon, akkor nyugodt lennék-e. Bólintottam. Azóta így van ez nálunk. 5 éve már.

Többször megkérdeztem, kikapcsoljuk-e, de nemet mondtak.

Azelőtt mindig ragaszkodtam egy “Megérkeztem, minden ok.” üzenethez, ha nem aludtak itthon. Így ez alól mentesültek, mert tudják, hogy ránézek éjjel a telómra és látom, hogy mindenki a megszokott helyén van.

De ez is csak így tud működni, hogy mindenki beleegyezik és érti, miért jó ez. Nem titokban, hanem nyíltan. Nem némán, hanem beszélgetve. Nem kémkedve, hanem kérdezve.

Oszd meg a véleményed velünk!