„Nyomjon anyuka! Jó nagyot! Erősen! Menni fog!- lelkesít a szülész. Hát öregem, Te már csak tudod! Ha még egyszer azt hörgöd nekem, hogy csak még egyet nyomjak, akkor esküszöm, hogy rúgni fogok! Jöjjön valaki és vegye ki belőlem ezt a gyereket, mert belepusztulok. Úgy érzem, felnégyeltek és még mindig nincs vége. Drixler Imola írása.

Kinézek az ablakon, esőcseppek gördülnek le az üvegen, forró meleg nyári délután van. Fojtogató fülledtség a záportól. Elönt a fájdalom, kezdi újra a doki, bekúszik messziről a hangja, nagyon messziről már: „Gyerünk, a következőre meglesz!”

Csukott szemmel hallom a halk örömhangokat a szülőszobából és váratlanul melegséget érzek a hasamon. Kinyitom a szemem, felemelem a fejem és meglátom Őt. Egy rózsaszín, dundi, hajas babát. A szülőszobában mindenki teljes csöndben marad. Hagyják, hogy csendben megszülessen a család is. Mindhárman könnyezünk. Ölelem a fiam.

Felnéz, megkeresi a tekintetem és kutatva mélyen a szemembe néz. Így csak egy újszülött csecsemő tud nézni. Abban a szempárban benne van az idő, a távolság, a más világról érkezés, a tudás, a bölcsesség. Csodálkozva, fürkészve kémleljük egymást percekig.

Szia Kincsem! Itt a Mama.

Esti etetés után két csecsemős nővér szélesen vigyorogva megáll az ágyamnál: „Anyuka, azt hittük elromlott a mérleg és rossz adatot mutat. De nem romlott el. A gyerek 120 gr-ot eszik.”
Mosolygok. Az osztályon víziló bébinek hívják a nővérek és orvosok.

Babáznak vele, kézről- kézre adják, mert akkora és oly békés. Vicces gyerek lesz ez.

Beszűrődik a redőnyön keresztül a fény, de én nem adom meg magam. Még nem nyitom ki a szemem.

Amíg csukva van, addig leköti magát a kölök. Addig rágicsálja a talpacskáit, kézujjait, gügyög és nyálbuborékokat ereget. Érzem, hogy egy kövér kis ujj megnyomja a szemhéjamat és birizgálni kezdi, majd felnyitja. Mint egy kis kukac, úgy furakszik az a finom ujjacska.

Tudja a kis disznófülű, hogyha pislog az az izé, akkor jön a kaja mindjárt.

Megadom magam és kinyitom végre a szemem. Tíz centire tőlem bámul rám a kövér pofikájával, majd óriást kurjant örömében és a szájából folyik a nyála, úgy kacag. Teljes nyugalommal ráül a fejemre.

Magamhoz ölelem és összevissza csókolgatom.

„Mamaaaaaa! Mamaaaaaa!” -tépi a kilincset kívülről. Nem bírom tovább, beengedem.

Farkasszemet nézünk egymással. Ő áll és beszél hozzám kitartóan és folyamatosan. Nem érdekli, mit csinálok.  Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Kezében kisautó, kockás maci, földre lógó pelus és beszél. Megállás nélkül. Én csak nézek rá fáradtan, válaszolgatok kissé mosolyogva, majd felállok és lehúzom a vécét.

Remélem, lesz még olyan pillanat az életben, amikor ezen az egy négyzetméteren egyedül lehetek!

OLVASTAD MÁR?  Még egy hét van a meseírásra

Fehér ing, sötétkék nadrág, hátán az iskolatáska és lépkedünk első nap a suli felé.

Keze a kezemben. Szeretem ezt a praclit fogni. Rám néz a nagy kék szemeivel: Jössz értem hamar, ugye? Nem kell itt ebédelnem, ugye?

Átkarolja a nyakam és búcsúnál nehezen engedi el.

„Mama, az éjszakai busz már elmegy, mire odaérek. Eljössz értem lécci?”

Persze, megyek. Látom, bandukol a kocsi felé, vállán a gitárja. Beül, de nem néz rám. Puszit is nagyon gyorsan ad.

Biztos, hogy ivott. Sosem tiltottam, sosem esett túlzásba. Azt hiszem. Legalábbis nem tudok róla.

Kényszeresen elkezdi mesélni, hogy csak egy sört ittak és mennyit dumáltak. Ránézek somolyogva: „Te nem sört ittál. Neked pálinka szagod van. És még valami más is.”

„Basszus Mama, neked nagyon beteg a szaglásod! Honnan érzed ezt? Nem hiszem el! Nagyon durva vagy!” – és röhög.

„Na, gyere mama, megölelhetsz!” –széttárja a karjait, mint egy madárijesztő.

Nevet, szorosan átkarol és hagyja, hogy megszeretgessem. Nézem az öltönyében: széles vállai vannak, hosszú karjai, szúr a borostája és nevet a szeme.

Szia Kincsem! Itt a Mama.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!