Annyit hallunk az elviselhetetlen, lázadó kamaszokról, akik kikészítik szüleiket, de szinte sehol nem olvasok azokról, akik észrevétlenül jutnak túl ezen az állítólag oly viharos életszakaszon. Júlia írása.

Vallomás következik

Anyám nagyszerű asszony, nagyszerű anya volt!

Irónia nélkül írom ezt. Az egész világ sorsát a szívén viselte, házunkba fogadta a hajléktalan drogost, a gyerekeivel soha nem kiabált, minden problémámmal fordulhattam hozzá, áradt belőle a szeretet, és emellett fantasztikus karriert futott be.

Egy ilyen anya ellen a lázadásnak még a gondolata is bűn lett volna.

Apám a másik fele.

13 évesen egyszer azt hazudtam neki, hogy biciklivel jöttem haza, holott a taxi hozott, mivel a biciklit a barátnőmnek adtam kölcsön. Kár, hogy másnap apám engedte be a barátnőmet a biciklimmel. Nem szidott, nem kiabált, csak szomorúan nézett rám, és szépen megkért, hogy máskor ne hazudjak neki. Nem is tettem.

Ki az a marha, aki egy ilyen szerető apa ellen lázadni akar?

Amikor megkért, hogy nagymamámhoz ne az ötperces, ám „veszélyes” (értsd vasúti töltésen keresztül vezető) úton menjek, hanem a húszperces, ám biztonságos úton, egyértelmű volt, hogy nem fogom eljátszani a bizalmát. A szükség azonban törvényt bont, érettségi után, 19 évesen vettem egy nagy levegőt, és átmentem a vasúti töltésen. Sietnem kellett, hogy segítsem áldozatkész anyámat a haldokló nagymamám ágya mellett.

Hiszen teljesen természetes, hogy az érettségit követő nyáron a fiatal leány a nagymama utolsó hónapjainak szenteli életét, két okból is: a nagymama is nagyszerű asszony volt, és anyát sem hagyhatom egyedül a súlyos teherrel.

Anyatejjel szívtam magamba azt a világnézetet, hogy az emberiség arra van, hogy mi, akik megtehetjük, segítsünk rajta.

Olyan érték ez, ami ellen hiba volna lázadni. Hogy is hívja ezt James Marcia identitás-állapot elmélete? Korai zárás?

Amikor a serdülő anélkül köteleződik el valamilyen érték mellett, hogy átment volna az identitáskrízisen,

látszólag problémamentesen jut el a fontos döntésekig.

Nem harcolta tehát ki a maga identitását, hanem készen átvett valamit a szüleitől.

Most úgy látom, szüleim egyetlen dologban voltak túl merevek: nem voltak hajlandóak előfizetni a Bravo magazinra, pedig az minden barátnőmnek járt. Így sosem volt Bon Jovi poszter a szobámban.

Miért érzem mégis azt, hogy fostalicska volt a serdülőkorom?

Felső tagozatban egy igaz barátom sem akadt, persze csapódtam azokhoz, akik hajlandóak voltak szóba állni velem, még a barátjuknak is tekintettek, de ha akadt jobb társaság, biztos nem engem hívtak a buliba. Középiskolában jobb volt a helyzet, néhány szelíd osztálytárs és a hittanos közösség befogadott, tulajdonképpen nem volt kirívó, hogy disco helyett hittanos bálra járok, a fiúkkal pedig a legintimebb kapcsolatom, hogy keringőt táncolok velük eme bálokon.

Na jó, egyszer megcsókolt egy fiú, de utána hónapokig szorongtam, hogy AIDS-es vagyok.

Tulajdonképpen soha, senkinek nem tűnt fel, hogy az életemet milyen irracionális szorongások hálózzák be.

Bűntudat minden hajléktalanért, akin nem segítettem, minden gondolatért, aminek szexuális tartalma volt. Néha becsúszott egy-egy 4-es a bizonyítványba, ilyenkor romokban hevertem.

Pedig a szüleim sosem mondták, hogy a szex bűn, vagy elvárás a kitűnő bizonyítvány.

Persze mondhatjuk, hogy mit sír a szám, hiszen legalább nem pusztultam el drogtúladagolásban, diplomákat szereztem, tisztességes munkám és csodálatos családom van. Ha belegondolok, ugyanezt elmondhatják a barátaim is, akik úgy emlékeznek vissza a kamaszkorukra, mint a lázadás és viharok időszakára.

20 évesen egy szerelem segített túllépni a kamaszkoromban felgyülemlett gátlásaimon, és egyetemi éveim alatt valódi, életre szóló barátságokat kötöttem, bebarangoltam a világot, sok mindent bepótoltam abból, ami serdülőként kimaradt (szex, drog és rock&roll),

de mégis, a szorongás, a túlzott lelkiismeret, mint örök útitárs velem maradt, az életem részévé vált.

Általában békében élünk egymás társaságában, de kritikus életszakaszokban most is fel-fellángol. Ilyenkor elmélázom: vajon másképp lett volna, ha 14 éves koromban átmerészkedem a vasúti töltésen?

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!