Annyit hallunk a elviselhetetlen, lázadó kamaszokról, akik kikészítik szüleiket, de kevesebben írnak azokról, akik észrevétlenül jutnak túl ezen a viharos életszakaszon. Ez azért van, mert hírértéke a szenzációnak, a nehézségnek, az elviselhetetlen magatartásnak van. Közben nagyon is oda kell figyelni azokra, akik az egész kamaszkoruk alatt csendben vannak. Akik jó gyerekek, akik a szüleik jó gyerekei.  Mindenki emlékezzen egy kicsit a lázadó vagy éppen tök nyugis kamaszkorára. Tóth Júlia vendégírása.

Vallomás következik

Anyám nagyszerű asszony, nagyszerű anya volt!

Irónia nélkül írom ezt. Az egész világ sorsát a szívén viselte, házunkba fogadta a hajléktalan drogost, a gyerekeivel soha nem kiabált, minden problémámmal fordulhattam hozzá, áradt belőle a szeretet, és emellett fantasztikus karriert futott be.

Egy ilyen anya ellen a lázadásnak még a gondolata is bűn lett volna.

Apám a másik fele.

13 évesen egyszer azt hazudtam neki, hogy biciklivel jöttem haza, holott a taxi hozott, mivel a biciklit a barátnőmnek adtam kölcsön. Kár, hogy másnap apám engedte be a barátnőmet a biciklimmel. Nem szidott, nem kiabált, csak szomorúan nézett rám, és szépen megkért, hogy máskor ne hazudjak neki. Nem is tettem.

Ki az a marha, aki egy ilyen szerető apa ellen lázadni akar?

Amikor megkért, hogy nagymamámhoz ne az ötperces, ám „veszélyes” (értsd vasúti töltésen keresztül vezető) úton menjek, hanem a húszperces, ám biztonságos úton, egyértelmű volt, hogy nem fogom eljátszani a bizalmát. A szükség azonban törvényt bont, érettségi után, 19 évesen vettem egy nagy levegőt, és átmentem a vasúti töltésen. Sietnem kellett, hogy segítsem áldozatkész anyámat a haldokló nagymamám ágya mellett.

Hiszen teljesen természetes, hogy az érettségit követő nyáron a fiatal leány a nagymama utolsó hónapjainak szenteli életét, két okból is: a nagymama is nagyszerű asszony volt, és anyát sem hagyhatom egyedül a súlyos teherrel.

Anyatejjel szívtam magamba azt a világnézetet, hogy az emberiség arra van, hogy mi, akik megtehetjük, segítsünk rajta.

Olyan érték ez, ami ellen hiba volna lázadni. Hogy is hívja ezt James Marcia identitás-állapot elmélete? Korai zárás?

Amikor a serdülő anélkül köteleződik el valamilyen érték mellett, hogy átment volna az identitáskrízisen,

látszólag problémamentesen jut el a fontos döntésekig.

Nem harcolta tehát ki a maga identitását, hanem készen átvett valamit a szüleitől.

Most úgy látom, szüleim egyetlen dologban voltak túl merevek: nem voltak hajlandóak előfizetni a Bravo magazinra, pedig az minden barátnőmnek járt. Így sosem volt Bon Jovi poszter a szobámban.

Miért érzem mégis azt, hogy fostalicska volt a serdülőkorom?

Felső tagozatban egy igaz barátom sem akadt, persze csapódtam azokhoz, akik hajlandóak voltak szóba állni velem, még a barátjuknak is tekintettek, de ha akadt jobb társaság, biztos nem engem hívtak a buliba. Középiskolában jobb volt a helyzet, néhány szelíd osztálytárs és a hittanos közösség befogadott, tulajdonképpen nem volt kirívó, hogy disco helyett hittanos bálra járok, a fiúkkal pedig a legintimebb kapcsolatom, hogy keringőt táncolok velük eme bálokon.

Na jó, egyszer megcsókolt egy fiú, de utána hónapokig szorongtam, hogy AIDS-es vagyok.

Tulajdonképpen soha, senkinek nem tűnt fel, hogy az életemet milyen irracionális szorongások hálózzák be.

Bűntudat minden hajléktalanért, akin nem segítettem, minden gondolatért, aminek szexuális tartalma volt. Néha becsúszott egy-egy 4-es a bizonyítványba, ilyenkor romokban hevertem.

Pedig a szüleim sosem mondták, hogy a szex bűn, vagy elvárás a kitűnő bizonyítvány.

Persze mondhatjuk, hogy mit sír a szám, hiszen legalább nem pusztultam el drogtúladagolásban, diplomákat szereztem, tisztességes munkám és csodálatos családom van. Ha belegondolok, ugyanezt elmondhatják a barátaim is, akik úgy emlékeznek vissza a kamaszkorukra, mint a lázadás és viharok időszakára.

20 évesen egy szerelem segített túllépni a kamaszkoromban felgyülemlett gátlásaimon, és egyetemi éveim alatt valódi, életre szóló barátságokat kötöttem, bebarangoltam a világot, sok mindent bepótoltam abból, ami serdülőként kimaradt (szex, drog és rock&roll),

de mégis, a szorongás, a túlzott lelkiismeret, mint örök útitárs velem maradt, az életem részévé vált.

Általában békében élünk egymás társaságában, de kritikus életszakaszokban most is fel-fellángol. Ilyenkor elmélázom: vajon másképp lett volna, ha 14 éves koromban átmerészkedem a vasúti töltésen?

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!