A nyárban az a jó, hogy mindig véget ér. Szeptember elsején megkönnyebbülve törlöm le magamról a félelemszagú izzadságot, a kölykeim újra biztonságban senyvednek a közoktatás bugyraiban, s én megint azt hiszem, hogytudom, merre járnak, kábé mikor esnek haza, mit sunnyognak el, és milyen hazugságokkal fognak etetni. Újra kiszámítható a forgatókönyv, az ehhez képest történő mindennapos deviancia pedig biztonsággal mederben tartható. Luca írta meg a saját nyárparáját.

A mókuskerékbe visszakerülni nyomasztó, ám megnyugtató érzés.

Most viszont még két pofára habzsolom a nyarat,

s élvezem a 600 kilométernyi távolságot, ami elválaszt a srácaimtól. Nem vívjuk napi nevetséges harcainkat a pattanások, szennyeshalmok, buliromok és igazgatói intők felett. Szeretem a velük váltott felszínesen rövid üzeneteket a telefonon, ahol mindhárman ügyelünk arra, hogy véletlenül se jussak aggodalomra okot adó információk birtokába.

Szeretek a két cuki lánykámmal olyat játszani, hogy normális, kiegyensúlyozott, mások számára is emészthető létformában élünk,

ilyenkor ki se nézné belőlem senki, hogy két elcseszett kamasz elcseszett anyukája (is) vagyok a hétköznapok diliházában.

És amikor a parton fetrengve már épp tökéletesen belelazulok idilli életem hazugságába, akkor összeszorul a gyomrom, és megérkezik a para.

Nyáron többet szorongok a kamaszaim miatt, mint az év többi hónapjában.

Mert van rá időm.

Mert a megszokott üzemmódból kikerülve elvesznek a mérföldkövek, amelyek kiszámítható unalommal gondoskodnak hétköznapjaim biztonságáról.

Mert a kamaszaim a szokásosnál is elérhetetlenebbé válnak számomra. Bulik, szülőzéró nyaralások növelik azt a szakadékot, amelyeket a hétköznapokban legalább a reggeli iskolába tuszkolások, az edzésellógások miatti baszakodások, a közös vacsorákért folytatott reménytelen küzdelmeim az év kilenc és fél hónapjában rozoga hídként összekötnek minket.

Látszólagos lazasággal vetem bele magam a nyár gyönyöreibe, ciki lenne, ha kiderülne, hogy paraanya vagyok, ráadásul a legdurvább fajtából. Hangosan keveset vinnyogok, de belül folyamatosan mardos a srácaim miatti jeges félelem.

A szorongásról őszintén

Régen sokat küzdöttem az irracionális félelmekkel, de ők győztek. Amúgy elég jóban vagyunk, csak a gyerekeim előtt próbálom barátságunkat titkolni, nehogy ők is megkedveljék egymást. Nem több ez szánalmas önáltatásnál, hiszen a szorongást első körben genetikailag passzoljuk tovább, majd ha a kölyökkel együtt a világra jön, mindkettőt az anyatejjel növesztjük kifejlett példánnyá.

Széteshetünk nagy lazaságunkban, a gyerek azonban az arcizmunk rándulásából leveszi, hogy szerintünk ez a világ egy veszélyes hely.

Én édesapámtól kaptam a szorongást. Már kicsi koromban megtanultam, hogy az élet legnagyobb feladata nem belehalni az adott napba. Este egy picit megkönnyebbülhetünk, de azért nem nagyon, mert van olyan, hogy valaki álmában hal meg, csak úgy. Az igazi rizikót azonban a nappalok jelentik.

  • Autózni veszélyes, mert minden sofőr állat,
  • idegenekkel szóba állni tilos, mert mindenki a szűzhártyámat, a pénzemet, a vesémet akarja.
  • A víz azért van, hogy belefulladjak, kész csoda, ha három úszógumival, parafaövvel és felfújható vizilófasszal a karomon túlélek egy strandnapot (ez mondjuk tényleg csoda, a strandolások után napokig felemelt kezekkel járkáltam, mert a parafaúszók véresre dörzsölték a hónom alját).
  • A hőemelkedés leginkább a leukémia, jobb esetben egy végzetes tüdőgyulladás előszele.
  • Gyerekkoromban még nem volt divat síelésnél a bukósisak, szerintem apám találta fel ezt a cuccot: nagynénjével vastag sapkákat köttetett rikító színekben (ha betemet a lavina, akkor könnyebben megtaláljanak), az optimális védelem érdekében pedig minimum három darabot húzott a fejemre.

Apám gondoskodásának hála épségben felnőttem, s most itt van nekem négy gyerek. Nagy a kísértés, hogy továbbadjam nekik az atyai örökséget. Azt sejtem, hogy édesapám betegesen aggódott értem, édesanyám meg – talán, hogy családunk ronyógépét kompenzálva – soha semmiért. Itt azonban nem működik a matematika.

Hiába átlagolok, fogalmam sincs mekkora az egy gyerekre jutó egységnyi egészséges szülői szorongás mértéke.

Ezért aztán méregetem a többi szülőt, hogy ők mennyit aggodalmaskodnak a kamaszaik miatt. Ebből megsaccolom azt a paraadagot, ami a felelősségteljes anyát megkülönbözteti a felelőtlentől, illetve a gyerekeire betegesen rátelepedőtől.

Aztán amikor épp azt érzem, hogy képben vagyok, észreveszem, hogy anya-etalonjaim engem méregetnek, s próbálják ellesni tőlem lazaságom titkos fortélyait. Ilyenkor hangosan a szemükbe nevetek mert belém hasít a felismerés: jöhetünk három kötött sapkás, vagy lelkileg szuperfitt családból, amikor a saját gyerekeink iránti aggodalmainkkal szembesülünk, akkor ez majdnem mindegy. Anyaként ideig-óráig jó eséllyel mindannyian megkattanunk.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!