Ez a szó mindig félelmet keltett bennem. Magam is csonka családban nőttem fel, ezért semmi jót nem tudtam ehhez kapcsolni. Egyedül a kudarc, amit éreztem. Kudarc, mert az egyik legfontosabb dologban nem tudtam jól teljesíteni, nem tudtam helytállni. Drixler Imola írt nektek a válásról.

Hosszú, belső gyötrődésektől telített évek után jól emlékszem a napra: egy fülledt júliusi délután megnéztem az Ízek, imák, szerelmek című filmet és rámszakadt az életem. Azon a délutánon egy kérdés zakatolt bennem: akarok-e így élni még 10 évig? Bőgtem, de a válasz zsigerből jött. Akkor, ott belémhasított, hogy nem tudok tovább így élni. Nehéz és hosszú út vezetett a döntésig, de ahogy megszületett a válasz, könnyebbé vált minden.

Akkor, ott azt hittem, innentől már minden szépen megy majd a maga útján, a nehezén már túlvagyok.

Mi majd szépen megbeszéljük; mi majd másképp csináljuk, mint mások. Persze.

Szerencse, hogy nem tudtam, milyen nehéz lesz, mert talán bele sem mertem volna vágni a válásba.

Miután ketten voltunk a házasságban, ketten akár még kétféleképpen is gondolkodhattunk erről. Nyilván, így is történt. Nehéz volt. Sokáig azt hittem, beledöglök. Sokáig azt hittem, egyedül maradtam és ez már így marad örökre.

A válásokról szóló filmekben megszokott vicces jelenetek egyáltalán nem viccesek, ha Te vagy az egyik fél.

Azt hiszed, az életed a tét. Azt hiszed, egy csatában vagy, amit meg kell nyerned.

Azt hiszed, az utolsó szó a tied kell, hogy legyen, mert a másik nem érti, mi az igazi probléma. Pedig lehet, hogy jobban is érti, mint Te.
Sokszor elbizonytalanodsz, sokszor azt gondolod: ez nem velem történik. Velem ez nem történhet meg! De igen.

Aztán, amikor már megjártam a legmélyebb valómat; amikor már annyira meggyötörve éreztem magam, hogy azt kívántam, bármi áron, de legyen vége, akkor történt valami. Történt valami, ami elgondolkodtatott, gyomorszájon rúgott és mindent megváltoztatott.

Mindent elengedtem. Egy vágyam volt csak: olyan hamar megoldani a feladatot, amilyen hamar csak lehet. Olyan gyorsan és fájdalommentesen lezárni, ahogy csak lehet.

Nem érdekelt, mit kér a másik; nem érdekelt, jogos-e; nem érdekelt, nekem jó lesz-e. Egy dolgot tudtam: ha még egy tárgyalásra el kell mennem harcolni, én megfulladok. Mintha egy vasabroncs szorította volna a mellkasomat. Nem akartam már több energiát adni a rombolásnak és a negatív dolgoknak.

Csak élni akartam.

Szerintem, senki se hitte volna pár héttel korábban – az ügyvédek pláne nem-, ami azután történt. Ha jó emlékszem, talán egy hét alatt aláírtuk a papírokat. Végre együtt tudtunk működni. Ketten kellettünk ehhez is és megcsináltuk. Szinte mosolyogva sétáltunk be a tárgyalóterembe együtt.

Sikítani tudtam volna a megkönnyebbüléstől. Sütött a nap, finoman fújt a szél. Mindenre emlékszem. Arra is, hogy egyedül akartam maradni. Csak a zenét akartam a kocsiban, a lehúzott ablakot és levegőt venni.

Más ember lettem. Mindent átértékeltem, más dolgok lettek fontosak, más lett a prioritás.

Az első év nagyon nehéz volt és reménytelennek tűnt

Nehezen tudtam feldolgozni, hogy végleg vége mindennek. Elvesztettem a családomat, a biztonságérzetemet, mindent, amit addig a legfontosabbnak tudtam. Amikor el akarsz válni, igazából nem tudod, mi az, amit akarsz. Azt tudod, mit nem akarsz többé.

De, hogy milyen lesz majd az utána, arról fogalmad sincs. Arra vágytam, hogy valaki átkaroljon és elmondja, hogy minden rendben lesz. Azt hiszem, utáltam mindent. Ennek megfelelően keserű és viharvert voltam. Szerintem, elviselhetetlen is.

A második év

A második évben már megszoktam a státuszomat és elkezdtem szeretni. Nekem lassan ment. Mind a döntés, mind a felgyógyulás. Egyszer a volt férjemmel együtt belenéztünk egy válásokról szóló vígjátékba. Ültünk, összenéztünk és cinkosan összenevettünk. Nevettünk együtt saját magunkon, hisz mi voltunk a képernyőn. Abban a pillanatban bizonyosságot nyert: túlvagyunk rajta, túléltük a válást, túléltük saját magunkat és emberek maradtunk. Számíthatunk egymásra és tudni akarjuk, hogy

a másik jól van.

Hála a barátoknak, akik fogták a kezem a legnehezebb időkben és kézről- kézre adtak. Volt, aki megetetett- megitatott és cipelt magával, hogy funkcionálisan életképes maradjak.

A barátok adtak reményt, hogy túlélhető ez az egész és szerethető vagyok.

Hála a családomért, akik itt és messze innen, de lélekben mindig velem voltak. A válásommal elvesztettem a családomat, de a válásomnak köszönhetően megszületett az új is. Velem voltak és csak azt nézték, hogy nekem és a srácoknak jó legyen; hogy nekünk könnyebbé tegyék azt az időszakot. Most látom igazán, mennyi szeretetet és törődést kaptam Tőlük.

Akkor abból építettem fel újra az életem, magam.

Hála a srácaimért, akik erőt adtak mindenhez.

Nagyszerű kölkök. Helyén a szívük és elviseltek még a legrosszabb napjaimon is.

Ha jól belegondolok, tulajdonképpen én egy bitang szerencsés csaj vagyok, hogy ilyen barátaim és családom van.

Ha Te, aki ezt olvasod, ugyanebben a cipőben jársz vagy bármelyik sorával azonosulni tudsz a fentieknek, tudd: nem vagy egyedül és soha nem is leszel. Végig tudod csinálni, végig fogod csinálni és erősebb leszel, mint valaha! Ez a mondat eléggé szuperhősösnek tűnik, de a végére az is leszel egy kicsit…

Salát Luca és Szücs Szilvi beszélget 20 percekben. Itt például a PASIZÁSRÓL, negyven felett…csak, hogy kapcsolódjunk a fentiekhez.

Kattints a képre és #Hallgassránk! 

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!