A Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési Osztálya tanácsokkal látja el a szülőket, a félévi bizonyítvány kiosztása előtt, ami „Merje hazavinni! – Merjen hazamenni!” címmel jelent meg. Felhívja a figyelmet a beszélgetésre, biztonságra, türelemre, szeretetre. Első olvasatra megdöbbentett maga cím is, aztán amit olvastam, az is. De másodjára már mást értettem meg belőle. Drixler Imola írása.

Realizáltam, hogy ez egy nagyon is létező jelenség és valószínűleg sokkal több gyermek „megy világgá” bizonyítvány osztások körüli időben, mint azt gondolnánk.

“Magyarországon évente több mint tízezer gyermek eltűnését jelentik be. Az eltűnések oka igen összetett: a családokból történő szökések általában a szülőkkel való konfliktusokból adódnak. Néha a rossz bizonyítvány következményeitől való félelem is elegendő ahhoz, hogy a gyerek nekivágjon az utcának. Máskor a figyelem, a törődés és a megértés hiánya vált ki ellenérzést, bizonytalanságot bennük.”

Ha a rendőrség ennek ilyen módon hangot ad, akkor annak komoly oka van. Részemről hatalmas piros pont ezért a felhívásért.

Amiről írnak az nekem vagy neked lehet, hogy természetes és magától értetődő, de nem mindenkinek az.

Mindeközben Vekerdy Tamás gondolatai jutnak az eszembe: „ Pablo Picasso nem tudott megtanulni az iskolában írni, olvasni, számolni. Ma fogyatékosnak minősítenénk, pedig “csak” zseni volt. Steven Hawking korunk egyik legnagyobb tudósa, mégsem ment neki az olvasás az iskolában. Később azért szerencsére sikerült megtanulnia. A világ marhaságokat sugall, nekünk, szülőként az a feladatunk, hogy elhiggyük: nem a kitűnő tanulókból lesznek a topmenedzserek. Hanem azokból, akik a gyerekkorukat nagy testi, lelki biztonságban töltötték.”

Olyan jó lenne, ha elhinnénk ezt végre, hogy tényleg nem a kitűnő bizonyítvány a cél. Ha tényleg békén hagynánk azt a gyereket végre a sok különórával, jegyek nyaggatásával és hagynánk gyereknek lenni!

Miközben tudom, hogy a felvételi rendszer egészen mást sugall.

Bizonyítványok jegyei számítanak bele a felvételi pontokba. Utálom ezt az ambivalens helyzetet, de valahogy mégis nekünk kell ezt kezelni és a gyerekben tudatosítani, hogy nem múlik semmi azon a nyomorult jegyen. Pedig múlik, tudom.

De egy jegy sem lehet annyira fontos; semmi sem lehet annyira fontos, hogy egy gyerek ne merjen hazamenni miatta.

Én magam is fültanúja voltam olyan beszélgetésnek, amikor anyuka csalódottan mesélte, hogy a gyerek bizije „szar” lett, mert csak 4,3 az átlag! Majd közölte kicsit elégedetlenül egy másik gyerek picit jobb átlagát. Mivaaan?

Biztos, hogy hányatott sorsú, szociálisan nehéz helyzetben lévő családoknál fordul csak elő, hogy nem mernek a gyerekek hazamenni?

Szerintem egyáltalán nem biztos.  Értelmiségi szülők gyerekeinél ez éppúgy előfordulhat. Sőt, ott talán még nagyobb a megfelelési kényszer. De ha szerető, elfogadó, támogató hátteret nyújtunk a srácoknak, akkor ez fel sem merül bennük.

A fiam jó tanuló, de nehéz hónapjai voltak ősszel. Sok minden ült a vállán és nehéz volt koncentrálnia a tanulásra. Különösen egy tantárgyra, ami piszkosul nyomasztotta őt.

Egyik este leültem elé és mosolyogva közöltem, hogy szarok rá – igen, szó szerint így hangzott el- , milyen jegyet kap abból a tantárgyból.

Ebben a félévben anyai engedélyt kap arra, hogy elég, ha csak görbül az a jegy. (Most küldte át a drágám, hogy hármas lett! Hajrá Szívem, szuper vagy!)

Úgy sajnálom ezeket a kölköket, hogy ilyen embertelen teljesítménybe vannak hajszolva, Igen, az enyém is. Hisz az enyém is ebben az oktatási rendszerben tanul.

De keresem a kiskapukat, ha indokolatlanul nagy a teher, pl.: felmentést írok, ha kéri. Felhőtlenítek, pl.: megcáfolom azokat a baromságokat, miszerint ezen a jegyen, bizonyítványon, felvételi ponton múlik az élete. Fenéket! Bár ezen múlna!

Semmilyen különösebb jelentőséget nem tulajdonítok annak, ha becsúszik egy rosszabb jegy néha. Nem a világ. Neki is lehet rossz napja.

Lazítom. Elmesélem neki, hogy én hogy puskáztam még szigorlaton is és mennyire semmilyen kihatással nincs már az iskolai bizonyítványom a életemre. Egy gyerek csillogó szemmel vigyorogva hallgatja, amikor megtudja, hogy az anyja is átok kölök volt időnként. Próbáljátok ki. Halkan mondom csak, hogy szerintem akkor nőttem a gyerekeim szemében a legnagyobbat, amikor elárultam 2 éve, hogy kémiából megvágtak egyszer. Hahaha.

Örülünk mindennek és ünneplünk, pl. ma a hármasnak egy hatalmas somlóival hazafelé a kedvenc helyünkön.

Sok Vekerdyt szívtam magamba, ezért a cinkosa voltam, vagyok és leszek mindig is a srácaimnak.

Anyapara podcast csatorna a tanulásról, 20 percben. Salát Luca pszichológussal és Szücs Szilvi beszélget.

Kattints a képre és #Hallgassránk! 

 

Oszd meg a véleményed velünk!