Megpillantani magamat a tükörben

Mostanában az elmúlás mifelénk állandó aktualitás. Lányomnak többek között leesett az is, hogy a halál nem átmeneti Hófehérke – szundi, hanem végleges és elkerülhetetlen valóság. Pszichológus állandó szerzőnk, Luca írt nektek egy nagyon is személyes írást a jelenről és a múltról. Amikor épp nem valami eszement baromságot követel rajtunk, és nem is a kishúgát gyepálja, akkor idejét legszívesebben vinnyogással tölti,
Mama, te meg én sose nem fogunk meghalni ugye?
Nincs más válasz, basszus, csak a dermesztő igazság,
izé, de meg fogunk…
Hiába gyűrjük a világvallásokat, a gyerek továbbra is a nyakamban szűköl,
utálok élni, utálok élni, mert meg fogok halni!
Magabiztos lazaságom álcája mögött  neurotikus bölcsességétől kiver a víz, hatévesem rémült tekintetében saját félelmemet látom. Mostanában nem kevésbé traumatikus élmény megpillantani magamat a tükörben. Valami éppen történik. Az egykor üde, csinos arcon ugyan még látszik, hogy egykor üde csinos arc volt.
De semmi kétség, hamarosan egy jól karbantartott középkorú nő fog visszapislogni rám.
Amikor hét évvel ezelőtt visszaköltöztünk az ősi családi fészekbe, először csak a felső szintet hódítottuk meg. Szüleim jól nevelten vonultak vissza, hogy átadják a fiatalságnak az általuk uralt négyzetmétereket: építkezés, színes falak, új konyhabútor, és persze a régi lomok szemétbe hajítása. Szívtelen és tapintatlan eltaposása mindannak, amitől az egykori lepusztult ház szüleim keze által barátságos otthonná változott.

Természetesen az őket megelőző generáció környezetének szívtelen és tapintatlan eltaposása által. Talán ők is vonogatták a vállukat és sóhajtoztak, hogy az élet már csak ilyen:

szeretettel dédelgetett tárgyak csak úgy átminősülhetnek felesleges kacatokká, hogy helyüket vadiúj szeretettel dédelgetett tárgyaknak adják át.

Megszülettek a lányok, s mi egyre nagyobb teret vettünk birtokba. Mint minden rendes hódító, mi sem elégedünk meg azzal, amit már megszereztünk.
A leendő konyhának édesanyám egykori kuckóját szemeltük ki. Hajdan ide menekült előlünk, ha már nagyon elege lett a nagycsaládos dzsumbujból. Ma már valószínűleg gőze sincs arról, hogy egykor létezett számára menekülés.
A lomtárrá vált régi kuckó kialmozása közben egyszerre éreztem magam fiatalnak és vénnek. Elöntött az alkotásvágy: most ismét újat, szépet, hasznosat hozhatok létre. A régi kacatok között azonban arra is rádöbbentem, hogy a zsúfolt szobában
nem csak az előttem járó generáció múltja áll halmokban, hanem az enyém is.
Előkerült egy fényképekkel illusztrált felvilágosító könyv, amit nagynéném diszkréten az asztalon hagyott, amikor úgy érezte, hogy  kamaszlányként ideje megismerkednem a szexuális élet alapvető kérdéseivel. A bajszos férfi és a buja szőrzetű nő képeit nézegetve most arra jutottam, hogy ezt a könyvet véletlenül sem fogom előfelejteni felvilágosulandó gyermekeim előtt (jó lenne ide egy kép belőle, de hova is rejtettem el?!)

Régi intenzitásával tört rám az óvoda fóbia, amikor megpillantottam kopott, penészes óvodai zsákocskámat a kicsinyeit terelgető kacsamamával.

És az is eszembe jutott, hogy 1980 májusában miért nem volt bárányfelhő az égen.

És most, a szutykos szobában kotorászva jöttem rá, hogy az alma tényleg nem esik messze a fájától, s csak valami szerencsétlen véletlen folytán alakulhatott úgy, hogy anyukám nem az óvodai bábjátéknak, hanem a sinológiának szentelte életét.
S mint ahogy a bábjáték oktatói vizsga tételei is a feledésbe vesznek, már azt sem fogja nekem soha elmesélni szigorú erkölcsű édeanyám, milyen diadalmas érzés lehetett a kínai egyetemi évek alatt gátlástalanul maga alá gyűrni a férfiakat.

Arra azonban tisztán emlékszem, amikor épp annyi idős volt, mint most én vagyok, és valami újat, maradandót szeretett volna alkotni, ezért aztán ő lett az előző generációk emlékeinek felszámolója. A kegyelmet kapott régi papirosokat böngészve örömmel  nyugtáztam, hogy nem én vagyok az első a családban, akinek meggyűlt a baja az idegen nyelvekkel és a szépírással.

Neki is legalább akkora fejtörést okozhatott, mint nekem, hogy mi kerüljön vissza az új élet hétköznapjaiba, s mi lesse dobozokból a pusztulást.
Én mindenesetre a poros emlékek lomolása közben tettem két fogadalmat. A provence-i hangulatú konyhámban lesz egy fal, amit az ősök fényképeinek szentelek. Minden vacsoránál kikérdezem a tökfejeket, ki kicsoda. Aki téved, nem kap desszertet.

A másik elhatározásomnak semmi köze az elődökhöz, inkább a jövőt célozza meg: amikor az otthonunkba beköltöztetek egy cuki kacatot, kettőt nyomban kidobok helyette.

Ha jól időzítek, halálom napjára már éppen semmi sem marad utánam, amit a hálátlan utódok szívtelenül megsemmisíthetnének csak azért, hogy leendő emlékeik dicső múltamon elterpeszkedjenek…

Erről jut eszembe: valaki nem szeretne véletlenül néhány Vitéz László ihlette küblit ? Egyedi darabok, jó szívvel adom…

Fotó: pexels.com és a a szerző saját fotói.

Oszd meg a véleményed velünk!

Szerző: |2018-03-31T10:36:36+00:002018.03.31.|Aktuális, Nőipara, Slide|