Igazi Koronás napló-első rész

Igazi Koronás napló. Salát Luca írása.

Csütörtök

A reggeli Egy tincs elől lógjon ki, – de nem olyan vastag, amit kihagytál – Mama, bontsd ki– és kezd elölről – hajfonatok elkészítése és az Ezerszer mondtam, – hogy ne rakj bele majonézt/rakj bele majonézt – szendvicsek csomagolása közben Fiam ( továbbiakban Koronás) két lábon nyitott szemekkel jelenik meg a konyhában.

Hajnali motivációját a családi interakcióra önmagában olyan gyanús eseményként értelmezem, amitől görcsbe rándul a gyomrom.

Amikor benyögi, hogy 37,2 fokos láza van, kiderül, hogy félelmem nem alaptalan, s a lányokat félkész copfokkal tuszkolom az autóba, hogy minél előbb elnyelje őket az iskola. Ez a cselekedetem később sok önmarcangolásra ad okot, és ezerszer megbánom, hogy hirtelen nem tudtam felmérni döntésem lehetséges következményeit. De az vesse rám az első követ, aki az elmúlt nyolc hónap káoszában mindig felelősségteljesen viselkedett.

Mire az iskola előtt kilököm őket az autóból, kómás agyamban összeáll a kép: az enyhe hőemelkedés akár ANNAK a tünete is lehet, ezért telefonon szabadságot veszek ki, és rohanok haza Koronáshoz. Ő remekül érzi magát, elmúlt a hőemelkedése, én megkönnyebbülve lébecolom végig potyaszabadnapomat, időnként azért belökök valami kaját a szobájába, és érdeklődöm hogyléte felől, így

kábé két óránként értesülök arról, hogy tök jól lenne, ha nem zaklatnám folyamatosan a hülye kérdéseimmel.

Péntek

Laza napnak indul néhány online konzultációval és egy Mesteremberrel, aki végre nekiáll szétverni magánrendelőm málladozó falait egy szebb jövő reményében. Koronás dél körül kúszik ki a szobájából, mert hiányolja az előző nap megszokott ágyba kapott kajahalmokat. Én reflexből kérdem, jól van-e, a válasz kedélyes, ám nem megnyugtató,

Remekül, csak nem érzem az ízeket meg a szagokat. Mesterember szerszámait eldobva menekül a házból.

Először azt hiszem, hogy szívat. Mármint Koronás. De miután egy három napos macskakaja konzervet nyomok az orra alá, és ő meg se rezzen, kiver a verejték.

Lánykáimat begyűjtöm az iskolából. Nagyobbik zokog, mert nem fogja túlélni, ha 10 napot a családjával kell töltenie és nem találkozhat az iskolai pajtásaival. Átfut az agyamon a kósza gondolat, hogy épp most lett még egy gyerekem, akit elvesztettem, és fasza, hogy pont ma lett a cuki kislányomból hálátlan kamasz, aztán én is megrémülök, vajon mit fogok csinálni 10 napig egyedül összezárva a négy kölyökkel. Mármint a betegápoláson kívül.

Hívom a háziorvost. Nem veszi fel. Nem is baj. Kiderül, hogy Koronásnak nincs háziorvosa.

Két éve, amikor könyörögtem neki, hogy jelentkezzen át a gyerekorvostól a felnőtt dokihoz, ő cseszett  véletlenül elfelejtette megtenni ezt.

Marad a magántesztelés. Néhány telefonhívás után már tudom, hogy tüneteket mutatókat magánlaborok jellemzően nem vizsgálnak. Még pár óra vergődés, és végül hétfő reggelre sikerül mégis leszervezni egyet.

Megjelenik Apuka1 kicsit dédelgetni szegény beteg fiát. Mondom neki, hogy ez most nem a legbiztonságosabb alkalom arra, hogy atyai szeretetében kiteljesedjen, ezért meggondolja magát, és inkább engem világosít fel arról, hogy nem jogos a dühöm Koronás iránt, aki ugyan minden könyörgésem ellenére végigbulizta az elmúlt három hónapot, de gondoljak bele,

mi mennyi hülyeséget csináltunk ennyi idős korunkban. Én nem gondolok bele, ellenben üvöltve küldöm őt a halálfaszára haza.

Apuka2 telefonon jelentkezik be. Ő sem fukarkodik a jó tanácsokkal.

Például azt javasolja, hogy nevezzem ki Koronás főhadiszállását fingós szobának, úgysem érzi a szagokat. Csak röhög, amikor közlöm vele, hogy abban a helyiségben nem Koronás a fő járványügyi veszélyforrás, rothadó szeméthalmai közé kizárólag a lelkem mélyén pislákoló anyai szeretet vezérel időnként némi ennivalóval, a háborgó beleim semmiféleképpen sem jelenthetnek ehhez elégséges motivációs bázist.

Miközben Leánykáim a kanapén depresszióba esve merednek maguk elé, Nagyfiamat elönti a pánik.

Hisztérikusan vágja az arcomba, hogy szívtelen vagyok, mert nem aggódom eléggé, az öccsének halálos betegsége van, hívjam a mentőket, vigyem kórházba, mentsem meg az életét, és ne kicsinyes bosszúkon törjem a fejemet. Szerinte nem anyához méltó viselkedés azon töprengeni, hogy a macskaszaros almot hogyan helyezhetném észrevétlenül Koronás ágya mellé úgy, hogy ő aztán szaglásától megfosztva gyanútlanul lépjen bele éjszakai pisilős turnéjára indulva.

A házunk másik felében lakó 81 éves félsüket apámat maszkkal fedett arccal kellő távolságból, ordítva tájékoztatom a helyzetről. Nem hallja. Jobban ordítok.

Szerintem a szomszédok már hallják. Még jobban ordítok. A szomszédok már biztosan hallják. Végre ő is. Kiderül, hogy nem fél,

a koronavírus legjobb ellenszere a derű, abból pedig neki sok van, tehát nem veszélyeztetett. De ha ennyire aggódom, akkor nem Koronással, hanem a tüneteket jelenleg nem mutató másik három gyerekemmel fogja a hétvégén átrendeztetni a szobáját.

Koronás elég jól érzi magát.

Kicsit fájnak a végtagjai, nem érez szagokat és hőemelkedése is van. Az életmódjában nem történt minőségi változás, legfeljebb annyi, hogy ágyba kapja a kaját, és mindenféle anyai basztatás nélkül fetrenghet szemétdombja tetején.

Én aggódom ezerrel. Koronás miatt. A többi gyerekem miatt. A Mesterember miatt. A lányaim osztálytársai miatt. És persze magam miatt.

És ez még csak a második nap vége…

November 15-én 18 órakor beszélgetünk a Facebook oldalunkon arról, hogy hogyan hat a kamaszokra a bezártság. Mi a különbség a tavaszi és a mostani helyzet között? Az esemény leírását ITT találjátok.

Fotó:pexels.com