Függőség vagy csak „sokat játszik”?

Missziómnak érzem, hogy minden hozzám forduló kisgyermeket nevelő szülőt figyelmeztessek.Ha félévesen tablettel kötik le a gyerek figyelmét, ha négyéves születésnapjára okostelefont, hatéves születésnapjára X-boxot kap, akkor szinte borítékolható, hogy mire a gyermek serdülőkorba lép, a túlzott géphasználat súlyos konfliktusok forrása lesz szülő és gyerek között. Salát Janka írása.

„Már mindenkinek van”

Már magam is unom a saját mondókámat, és jól ismerem az összes ellenérvet a szülők részéről. Általában pont hülyének néznek elavult nézeteim miatt. Elvégre „haladni kell a korral”, „ha lemarad, kimarad”, „a 30 négyzetméteres panelban nem tudom mással lekötni a gyereket”, „már a legjobb barátja is kapott X-boxot”,

”igazából csak keretek között gépezik a gyerek” és akkor is tulajdonképpen „fejlesztő játékokat” és „már olyan szépen megtanult angolul a sok angol dalocskától” stb.

Aztán belép a rendelőbe a mindenkori Milán anyukája, kétségbeesve, hogy a 12 éves fia három tárgyból áll bukásra, minden hónapban földhöz vág egy mobiltelefont dühében, öngyilkossággal fenyegetőzik ha nem engedik GTA-t játszani egész éjszaka, ököllel megy a saját apjának, mert az eldugta a konzolt.

Ma már a WHO hivatalosan is a mentális betegségek közé sorolja a videojáték-függőséget. A BNO-11 szerint

„A játékfüggőség olyan súlyosan tartós vagy visszatérő viselkedés, amelyben a játék elsőbbséget élvez az élet más területeivel szemben”.

A függőség kontrollvesztéssel jár és jelentően károsítja az egészséges működést a személyes, családi, társas, iskolai vagy munkahelyi élet területén.

Kamaszkorban sokkal komolyabbá válik a helyzet

Amikor az óvodás gyerek szülője fél megvonni a virtuális játékot, mert a gyerek égtelen hisztiben tör ki, akkor szeretném megmutatni nekik, mennyivel ijesztőbb, amikor a kamasz gyerek tör ki ennél sokkal durvább és veszélyesebb hisztiben. Az óvodás gyerek esetében még a szülő kezében (kellene, hogy legyen) a kontroll,

a kamasz gyerekünkkel szemben már teheteltenek vagyunk.

Kicsi korban még kényelmes lehet a szülőnek, hogy nem kell a játszótéren b*szódni, meg idióta meséket olvasni, mert a gyerek jól leköti magát a telefonnal, de iskoláskorban már roppantul elkezdi zavarni minket, hogy a kölyköt csak a kütyü érdekli, a tanulás, sport, kortárskapcsolatok nem.

Függőség vagy csak „sokat játszik”?

Természetesen nem mindenki függő, aki sokat játszik, kérdés, hogy a gépezést mennyire képes valaki egészséges módon beépíteni hétköznapjaiba, mennyire képes kontrollálni, hogy naponta mennyit ül képernyő előtt. Ha a függőség már kialakult, szülőként az a legnehezebb, hogyan lehetne a gyerekben felkelteni a vágyat a változásra. A motiváció kérdése mindennél fontosabb:

amíg a gyerek nem érzi, hogy a függősége akadályozza őt egy csomó jó dolog megélésében, addig nem indul el valódi változás.

Ebben a videóban egy 19 éves fiú vall arról, mi az, ami miatt úgy döntött, leteszi a „szert”. Aron Segal 15 évig – vagyis négyéves kora óta – élt a gamer-ség rabságában. Eleinte napi fél óra is kielégítette szenvedélyét, de minél többet játszott, annál többet és többet igényelt. Amikor néhány hónappal ezelőtt úgy döntött, kiszáll, már napi 12 óra volt a minimum játékidő, amire szüksége volt.

Számomra óriási önismeretről tesz tanúbizonyságot, hogy a fiú rádöbbent: az online játék elrabolja a motivációját, hogy bármi produktívat csináljon.

„Miért fociznál, vagy alkotnál, ha ugyanazt a kielégülést megkapod a videójátékon keresztül?” – tette fel magának a kérdést. Minden igényed kielégül úgy, hogy egy székben ülsz 12 órán keresztül. Minden játékban más-más identitást vehetsz fel. Megvan az az illúziód, hogy valahova tartozol. Aron azonban rádöbbent, hogy

akikkel játszik, egyáltalán nem a barátai, nem tud róluk semmit, és ők se tudnak róla semmit. A fiú ráébredt, hogy végtelenül magányos.

Elege lett abból, hogy akárhány pontot szerzett is a virtuális világban, a való életben gyakorlatilag semmi értékeset nem tett le az asztalra. A videót négy hónappal azután készítette, hogy egyik napról a másikra kilépett a videójátékok világából. Elmondása szerint azóta sokkal boldogabb, jobban érzi magát, mint valaha.

A lehető legkésőbb találkozzon a kütyükkel

A munkám során megismert fiatalok sorsát látva biztos vagyok benne, hogy megéri a szülői küzdelem abban az életkorban, amikor a gyerek még kicsi,

ki lehet tolni az időpontot, amikor a gyerek megkapja azt az X-boxot, vagy az első okostelefont.

Kikerülni nem tudjuk, legkésőbb 10-12 éves kora között találkozni fog velük, de nem mindegy, milyen érettségi szinten jut efféle eszközökhöz. Kialakult-e vajon az a képessége és igénye, hogy önállóan lekösse magát akkor is, ha nincs a kezében semmiféle kütyü?

Tud-e, szeret-e rajzolni, olvasni, sportolni, álmodozni, unatkozni, gondolkodni, beszélgetni, tanulni, utazni, barátkozni, társasjátékozni stb.? Ha igen, jó esély van rá, hogy az online világ csak egy lesz a sok örömszerző tevékenység között és nem az egyetlen.

Szerintem legfontosabb a prevenció – hogy eleve ne jussunk el a függőségig. A lehető legkésőbbre kitolni a digitális eszközökkel való találkozást, és mindig hangsúlyt fektetni az izgalmas, alternatív programok szervezésére.

Azt gondolom, napjainkban a szülőknek sokkal proaktívabbnak kell lennie, mint 30 évvel ezelőtt. Én kaptam harmadik osztályban egy lakáskulcsot és egy csomó személyiségfejlesztő dolgot csináltam a tanítás vége és a hazatérés között:

ellógtam a hittanórát és beleestem a Rákos-patakba, Beatrice számokat üvöltöttem a barátnőmmel egy építkezés romhalmazain – a szüleimnek nem sok dolga volt velem.

Anyaként meg… folyamatosan rá kell világítanom arra, hogy az életben mennyi izgalmas dolog vesz körül minket. Egy csomó élvezetes dolgot együtt kell velük csinálnom (kalandpark, társasjátékok, utazás, sport), hogy fenntartsam a motivációjukat. 12 éves a legnagyobb, még 1-2 évet adok, hogy szóba áll velem és tudom formálni. Utána csak remélni tudom, hogy kialakult benne a képesség, hogy a videójáték és úgy általában az online világ csak egy legyen a sok izgalmat rejtő örömforrások közül.

Fotó:pexels.com