Nem volt túl egyszerű. Viszont jó hír, hogy senkit sem kellett agyonütnöm egy péklapáttal, ahogy beígértem, ha nem ébrednek fel ma reggel időben. Szóval mindkét kölök elkészült. Na jó, ez egy kisebb költői túlzás, mert a nagyobbik még az indulás percében is a séróját szárítgatta a tükör előtt. Viszont mi a kicsivel elindultunk a buszmegállóba. Előtte napokon át tanulmányoztam a guglit, hogy melyik járat, honnan indul (új lakhely, új környék, új iskola, közös buszozós élményünk meg nincs túl sok a gyerekekkel, mindenhova „anyataxi” szállította őket…), tehát muszáj voltam elmenni legalább az első napon a kisebbikkel.

A nagy közben lemaradt, kit érdekel, megfogadtam, hogy ELENGEDEM, ha elkésik az első nap, hát elkésik, végtére is este is lehet nagyot ütni egy péklapáttal.

Két lehetőség közül is választhattunk, mert az egyik busz tesz egy kis kerülőt. Az, hogy ez a kerülő a valóságban azt jelenti, hogy beszálltunk az „Ismerjük meg kis hazánkat” turistabuszba, az csak a buszon derült ki. Körbejártuk a környék kiskertjeit, körforgalmait, piactereit, csigakanyarokkal

felszedtük az összes szatyros nénit és ünneplőbe öltözött gyereket az út széléről.

Úgy éreztem, soha, de soha nem érünk a végállomásra, ami fényévekre volt tőlünk. Elképzeltem, ahogy megöregszem a buszon,

lassan de biztosan én is szatyros néni leszek,

mire megérkezünk, a gyerekemet konkrétan az érettségire kísérem majd be… Aztán hipp és hopp (néhány váratlan kurbli és közlekedési gebulacsel után) a végállomáson is voltunk, ahol átszálltuk egy másik buszra. Azt mondtam néhány kurbli? Na, itt csak az volt. A világ leghosszabb, S, X és W-kanyarokkal tűzdelt útjára kerültünk, utcanevekkel, amik akár a Trónok harcában is szerepelhettek volna… Az idő pedig fogyott, mindjárt 7:45 volt, én pedig hangosan, szűkölve sírtam belül. Kívül pedig elheherésztem a mit sem sejtő gyerekkel, aki közben az utat próbáltam memorizálni.

OLVASTAD MÁR?  Merjen hazamenni!

Időben odaértünk. (A nagyobbik más útvonalon, másik busszal, másik dimenzióban utazott, már rég bent volt a suliban akkorra…)

Egy anya fejében minden lehetőség lejátszódik, amikor ott áll a megszeppent szőke kisfiával a hatodik bé osztálytermének ajtaja előtt, ilyesmik:

  • elszaladunk.
  • csak én szaladok el, de a gyereket belököm az ajtón.
  • biztos, hogy az ajtó mögött csupa melák, verekedős, hangoskodó fiú van.
  • a lányok is verekedősek.
  • kellett volna magunkkal hozni néhány tonna Nutellát.
  • az a fiú, aki tavaly, a folyosói pletykák szerint tisztázatlan körülmények között eltörte egy másik gyerek karját, nos, az valószínűleg habzó szájjal, üvöltve rohangál most is, és szedi újabb áldozatait.
  • meg kellett volna tanulnom valami mostani, divatos slágert, esküszöm, hogy még a deszpácsítót is előadtam volna, csak hogy gond nélkül lepacsizunk a többiekkel. De már késő.

Mély levegő, és benyitottunk. Na, hát annyi (látszólag) érdektelen, szenvtelen szempár még sosem szegeződött ránk. Mindenki nagy volt, a lányok főleg. Vihogni kezdtek. De lehet, sőt biztos, a mögöttünk lévő kissrácon, aki az osztály vicces fiúja lehet, mert tapsoltak, ahogy belépett az osztályba. (Ugye nem nekünk/miattunk tapsoltak, nem rajtunk röhögtek?!)

Én hangosan köszöntem, és eljátszottam a világ leglazább anyukáját.

Most még ki tudnám menekíteni a gyereket, annyira nem vettek észre minket… késő. Aztán az első kínos perc után, jobban megnézve teljesen kedves gyerekeknek tűntek. A kartörő fiú tényleg akkora, mint egy gólem, de tud beszélni, és tök normálisan válaszolgatott a kérdéseimre. Áh, csak kis csevegő érdeklődés részemről, hogy: „ugye jól megnézted magadnak az én szőke gyerekemet? Igen? Na, akkor már tudod, hogy kihez nem nyúlhatsz egy ujjal se, igaz? IGAAAZ?!„ Áh, egyébként ezt csak a fejemben kérdeztem meg, valójában a suliról dumáltunk, az osztályról, stb. Szerintem tök jó arc. Aztán eljöttem. És visszanyeltem az összes könnyemet.

OLVASTAD MÁR?  A szentek élete

Most hívtam telón a kisebbiket, otthon van, a bátyjával együtt, békében hazabuszoztak, és vidám a hangja, és minden jó volt. Van egy srác, akivel összespannolt, ő is új fiú az osztályban…

Nem törtek karok. De azért az egyik szemem rajtatok…!

Fotó: FORTEPAN.hu

Oszd meg a véleményed velünk!