Amikor telefonáltak az öregek otthonából, hogy anyukám haldoklik, pszichológiai szaktudásomat gyakorlati üzemmódba pörgetve közöltem a gyerekekkel, hogy a nagymamájuk néhány órán belül meg fog halni, ha búcsúzni szeretnének, azonnal indulnunk kell.  A négy kölyök tőle szokatlan gyorsasággal kapkodta magára a cipőt, kabátot. Salát Luca írása.

Anyám az ágyában törékenyen, ráncos bőrrel, magzati pózba kuporodva szuszogott, mint egy újszülött, aki épp útnak indul egy számára ismeretlen létezés felé.

A nővérek mondták, hogy az állapota kritikus, amin csodálkoztam, mert anyám szemmel láthatóan tökéletesen volt. Nyugodt, kisimult arcán nem látszott szenvedés, inkább tűnt ez a haldoklás – izé derűs aktusának, semmint drámának.

Szomorúság helyett hálás és megilletődött voltam, mert szemtanúja lehettem egy rendkívüli pillanatnak. Megmukkanni azonban nem nagyon mertem.

A lánykák csacsogtak, kérdeztek, ölelgettek, a két fiam pedig konok hallgatásba burkolózott.

Elhatároztam, hogy ha másból nem is, de gyászból jó példát mutatok nekik.

Anyukám halála előtt két nappal pusztult el a kutyusunk, így könnyen melegedtünk rá a témára.

Lelkesen szerveztem a családi búcsút az öreg, hűséges állat számára: virágokkal kipingált fakeresztet eszkábáltunk, agyagszobrokat készítettünk, a sírra helyezett bazsarózsa ültetése közben gyászbeszéd szólt, majd felcsendült a (lánykák által választott meglehetősen vidám) gyászzene.

Gondoltam, megmutatom a srácaimnak, miként lehet szépen búcsúzni.  Naná, hogy az egész cécó önámítás volt.

Nagyfiú hisztérikusan üvöltötte, hogy belém semmi komolyság nem szorult, még a halálból is viccet csinálok, de legfőképpen ciki, ciki és ciki vagyok.

Na és akkor a kutyus sírja felett én is kiakadtam.

Elmondtam, hogy minden gyász egyedi, és mindenki úgy fejezze ki a fájdalmát, ahogy akarja, és még nekem, a földkerekség nyilvánvalóan legnyomoroncabb élőlényének is jár annyi, hogy tiszteletben tartsák az érzéseit. Amúgy meg szétrúgom a seggét, ha valami gyászhuszáros, közhelypuffogtatós temetést szervez nekem, miután elpatkoltam.

Még ki se mondtam, de már bántam is az egészet. Nem kell hozzá pszichológusi diploma, hogy tudjam: ha az amúgy is érzékeny időszakát élő kamasz életébe beüt a krízis, akkor a szokásosnál is cudarabbul fog viselkedni.

Ráadásul a társadalmi normák is ostoba bénázással vesznek körül minket. Hajlamosak vagyunk közhelyes rituálék közé szorítani a vesztesség természetes érzését, csak azért, hogy minél gyorsabban és fájdalommentesebben legyünk túl az egészen.

A gyászolót kábé betegként kezeljük, holott valószínűleg mindössze eddigi élete legpocsékabb napjait éli. A fájdalmat szeretjük azonnal csillapítani.

Ha a fejünk hasogat, fájdalomcsillapító pirula után nyüszögünk, ha a lelkünk, akkor jöhetnek a nyugtatók, a tudatmódosítók, és az elterelő hadműveletek. Hányszor javasoljuk a gyászolónak, hogy Foglald el magad!

A profik akár egy életre lekötik magukat munkával, takarítással, szexszel, sporttal a vesztességükkel való szembenézés helyett.

Kamasznak gyászolni különösen nehéz.

Épp a hülye szüleiről próbál leválni, amikor hirtelen lecsap a halál, ennek valóságával szembenézni pedig csak egy biztonságos, szerető közegben lehetne. Lázadónk azonban nem azért tiporta két lábbal a családi kötelékeket, hogy most visszakullogjon, fájdalmával inkább kapcsolódna kortárscsoportjához.

A haverok között azonban gyengének mutatkozni nem menő. A kamasz gyakran marad egyedül a gyászával.  És ezért mi felnőttek is felelősek vagyunk.

Eleinte elvárjuk a szomorúságot, a jajveszékelést, a Halottról jót vagy semmit vadbaromságot, a temetőbe való rendszeres kirohangálást. Majd néhány hónap után úgy gondoljuk, most már kutyakötelessége visszatérni a régi kerékvágásba.

Annak ellenére, hogy régi kerékvágás nem létezik. Mert már sosem lesz olyan, mint azelőtt volt, egy új minőség következik, ahol kis mázlival és sok melóval megtanulhat a veszteségeivel együtt teljes, boldog életet élni.

A környezet nehézen érti meg az elzombisodott kamaszt.

A környezet még annál is nehezebben érti meg az elzombisodott gyászoló kamaszt. Ebben az érzelmileg sokszorosan kiszolgáltatott helyzetben a sérülés veszélye nagy: alkohol, drogok, depresszió, evészavarok.

De ha képesek vagyunk alázattal kussolni és bízni, akkor a gyerekünk jó eséllyel példát mutat nekünk: a tragédiából úgy épül fel, hogy érzékenyebb, empatikusabb, felelőségteljesebb emberré válik, aki képes szembeszállni az össznépi álszenteskedéssel.

A bizalom része az ijesztő tünetek elfogadása is. A tanulmányi eredmények például szinte mindig romlanak. Néhány héttel a vesztesség után hajlamosak vagyunk türelmetlenkedni,

most már szedje össze a gyerek magát, tiszta gáz, hogy a szünetekben együtt röhög a többiekkel, bezzeg dolgozatíráskor bánatosan bámul ki az ablakon. A gyász már csak ilyen: lehet egyre több vidám, önfeledt pillanat, a rémálmok, a koncentrációs zavar, a motiválatlanság, a levertség azonban még sokáig kísért a hétköznapokban.

A gyász gyakori tünete a düh. Ennek jó eséllyel mi, szülők vagyunk a célpontjai.

Ez különösen akkor fáj, ha mi is padlót fogtunk, és épp rohadt mérgesek vagyunk a világra. Amikor habzó szájjal esünk egymásnak, jó, ha tudjuk, hogy normálisan viselkedünk,

de mindenki jobban jár, ha inkább a köcsög szomszédot rugdossuk családi egyetértésben.

Akadnak ennél furcsább gyászreakciók is. A közöny vagy az otromba tréfák például sokkolóan hathatnak. Sosem feledem az első kamaszokból álló gyászcsoportomat: néhány nappal a vesztességélményük után ott ültek a csoportban és nevettek. A trauma után idő kell az emberi léleknek ahhoz, hogy összeszedje magát a borzalommal való szembenézéshez. A humor vagy érzéketlenség jó átmeneti eszköz lehet az összeomlástól való megmeneküléshez.

Gyászoló család lettünk. A halállal találkozni mindannyiunknak dráma.

A fiaimnak azonban különösen az, hiszen most szembesülnek először azzal, hogy a halál az élet része, amivel ha nem kötjük meg saját, élet-halálra szóló barátságunkat, akkor fenyegető rémként fogja létünket beárnyékolni. Ezzel a felismeréssel békét kötni sosem könnyű, de egy szárnyait bontogató kamasznak végképp nagy falat.

Ezért aztán különösen hálás vagyok az anyukámnak, hogy utolsó óráiban megmutatta a srácaimnak, hogy a halállal szembenézni nem a világ vége.

Lucával egy hétmúlva, november 7-én találkozhattok és többek között erről a témáról is beszélgethettek. A részleteket ITT találjátok.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!