Egy ideje elég jó anyaként definiálom magamat már akkor is, ha a gyerekeim kapnak ennivalót, tiszta ruhát, meleg lakást és vetett ágyat. Néha azonban még felvillan bennem egy gondolat arról, hogy a kölykökkel töltött minőségi idő személyiségfejlődésük fontos része. Az elmélet gyakorlati kivitelezése során ugyan mindig kiderül, hogy ez egy marhaság, mégsem tudom elengedni ezt a téveszmét. Az év kétségtelenül legnagyobb baromsága kalandja a téli síelés a gyerekekkel, az apukáikkal és néhány önsorsrontó rokonnal. Salát Luca írása.

A síelés különlegessége az, hogy a feszültségek megélése nem csak az utazás napjaira korlátozódik, hanem hónapokkal korábban kezdődik az alapozás.

Az optimális időpont kiválasztásánál jellemzően két csapatban játszunk.

A Január-pártiak a globális felmelegedésre hivatkozva azzal védik álláspontjukat, hogy év elején még tutira van hó, a Március-fan-ok pedig azzal érvelnek, hogy a hóágyú tavasszal is lehetővé teszi a síelést, ráadásul a napsütésben nem fagy be a seggünk.

Síelni egyébként mindig februárban megyünk, mert akkor van az iskolai síszünet, de ezt az elméleti vitát sosem hagynánk ki.

Az ideális helyszín megválasztásánál néhányan ragaszkodunk Szlovákiához, mert közelebb van és olcsóbb, mások az osztrák pályák mennyisége és minősége mellett érvelnek. Idén hosszas harcok után végül Ausztriába mentünk a hülye sznob rokonok miatt.

Az igazi kihívást a megfelelő szálláshely megtalálása jelenti, ahol rendelkezésre áll annyi szoba, ami lehetővé teszi, hogy mindenki azzal aludhasson, akivel épp olyan viszonyban van, hogy

erkölcsileg és pszichésen belefér aktuális kapcsolati formájukba.

Mivel a családban sok a matematikus és a pszichológus, gyorsan megtaláljuk az elméletileg ideális helyet, amiről majd csak a gyakorlatban derül ki, hogy mégsem az, így

a megérkezés első napirendi pontjaként megkezdődhet a szobákért való küzdelem.

Ez sok könnyel, ordibálással és fogcsikorgatással jár, ami egyben megalapozza a szállásadónkkal való ellenséges viszonyt is. Az élet igazságtalan, valaki mindig megszívja.

Idén a kisebbik nagyfiam kicsit nem figyelt oda és végül választhatott, hogy az apukájával vagy az exmostohaapukájával alszik közös franciaágyban.

Végül az anyukája küszöbét választotta, ami drámai, egyben kényelmetlen megoldásnak bizonyult.

A szervezés legérzékenyebb pontja fiaim értesítése arról, hogy idén is lesz közös síelés, és a KÖZÖS ebben az esetben azt jelenti, hogy ők is jönnek.

A reakció mindig ugyanaz,

OLVASTAD MÁR?  Az életnek éppen a halál ad értelmet

Utálok sízni, utálom a családom, nem megyek,

a meggyőzési technikák pedig az érzelmi húrok megpendítésétől

Örömet szereznél a családodnak, ha eljönnél,

a diktatórikus eszközök bevetéséig

Lófaszaseggedbe, eljössz és kész

terjed.

Az utazás anyagi vonzataival való szembesülés intenzív önismereti folyamatom része.

Még keresem a választ arra, hogy milyen önsorsrontó hajtóerő késztet külön melók bevállalására azért, hogy fedezni tudjam a családi  szopómaszk együttlét költségeit.

Ezután nyugodt időszak következik az indulás előtti estéig, amikor kiderül, hogy a sínadrágok kihízódtakösszementek, a sízoknik a kesztyűkkel együtt eltűntek, sál, sapka pedig egész télen nem volt,

de én csapnivaló anyaként észre se vettem, hogy gyerekeim hónapok óta dideregnek.

Ezek után nem meglepő, hogy a sílécek és a bakancsok száma tavaly óta rejtélyes módon megcsappant, ennek inkább örülünk, mert bár jelentős összeget fogunk költeni a bérlésre, de legalább beférünk a kocsiba.

Másnap reggel kiderül, hogy nem férünk be a kocsiba.

Miután bepréselődünk a nem eltűnt sílécek és bakancsok közé, már csak néhány órát kell kibírni a célig. Idén rájöttem, hogy ostobaság volt abban hinni, hogy az összezártság jó alkalmat biztosít a családi kötelékek erősödéséhez, s mókás fejtörőkkel, meseolvasással, barchobával építhetjük szeretetkapcsolatunkat.

A kocsiútra jól feltöltött laptoppal és jól letöltött sorozatokkal indultam. A Budapest vége táblánál derült ki, hogy a külső merevlemez nem kompatibilis a számítógéppel,

így maradt a Pisilni kell – Ki púzott ilyen büdöset? – Kakilni kell – Hányni kell – Éhes vagyok – Hányni kell – Én kezdem a barchobát – Nem, hanem én – A síbakancs nem fogalom, te hülye – Mikor érünk oda? – Pisilni kell végtelenített körforgása…

OLVASTAD MÁR?  Ki beszél a szülőkről?

A megérkezés után már csak móka és kacagás vár ránk.

Például tök jót lehet azon röhögni, hogy amikor másfél órás hercehurca után végre kiérünk a sípályára, mindenki felvette a bakancsát, aztán mindenki jó lábára felvette az eredetileg kacsaláb felvett bakancsát, akkor kiderül, hogy éjszaka megnőtt a gyereked feje és nem fér bele az előző nap még tökéletes bukósisakba.

Négy, 12 év alatt megszült gyerek egyik tulajdonsága az, hogy egyszerre maximum kettő mozog azonos síelési szinten, és mindig van minimum egy, akinek a síelés a hóban való zokogást jelenti, jellemzően vízszintes helyzetben.

Aki próbált már egy bömbölő síléces gyereket a hóban kibogozni és talpra állítani, az el tudja képzelni milyen játék lehet a jenga és a marokkó egyesített változata.

A különbség mindössze annyi, hogy a társasjátékot meleg szobában játszod és néha te vagy a nyertes, a síelős-bömbölős változat általában hóviharban zajlik, és soha se kerülsz ki belőle győztesen.  Mert mire talpra rángatod az egyiket, addigra a másik tutira egy bokorban vinnyog, te pedig azon agyalsz, hogy először az erdő szűzhavában landoló elszabadult sílécet kapard össze vagy a gyerekedet.

Az idei síelés utolsó délutánján megtörtént a csoda.

Büszkén nézhettem, ahogy négy gyermekem magabiztosan siklik lefelé a völgyben. Az élmény nem a 20 éve tartó önfeláldozó síoktatói tevékenységem eredménye volt, hanem a fiúk apukájáé, aki benyögte, hogy valamit elszámolt, és a sílift, ami visszavisz minket a kocsiparkolóhoz, pár perc múlva bezár, s ha nem sietünk, az erdőben fogjuk tölteni az éjszakát.

A sífelvonót elértük.

Indul a nyári utazás szervezése.

Ha van kedved Luca és Szilvi beszélgetéseit (20 percben) meghallgatni, kattints a képre és #Hallgassránk! 

Fotó:pexels.com

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!