A legutóbbi beszélgetésünk a büntetésről és a jutalmazásról gondolatai dolgoznak bennem: büntetés, jutalmazás. A konklúzió, hogy nem büntetünk, nem jutalmazunk. No de akkor mit csinálunk? Salát Janka írása.

A gyerekeink mégis egész működőképesnek tűnnek…

Először is nem igaz, hogy nem büntetek soha, a tapasztalatom azonban egybecseng a szakirodalom következtetéseivel: a büntetésnek hosszú távon nincs különösebb pozitív hatása, negatív viszont igenis elképzelhető. Valahányszor leüvöltöttem a fejét, eltiltottam a laptoptól, vagy nem engedtem el korcsolyázni, a gyerek mindig levonta a konklúziót:

„Az anyám gonosz, rossz családba születtem, én egy selejt vagyok, kár volt megszületnem, nem is csináltam semmi rosszat, és amúgy sincs a történtekkel dolgom, megbűnhődtem, most már békén lehet hagyni.”

A levert porcelán azonban nem lett összesöpörve, a megvert testvér nem lett kiengesztelve, a megbántott apa nem lett megkövetve, a lecke nem lett elkészítve.

Jutalmazási kísérleteim ennél is csúfosabb kudarcot vallottak: „ha megcsinálod ezt, kapsz tőlem ajándékot/pénzt”. Oké, megcsinálja: elmosogat, kitereget, megtanulja, majd felmarkolja a jól megérdemelt jutalmat, és többé a mosogató közelébe sem megy. Legközelebb, ha megkérem, a válasz:

„Ingyen?!? Ezt hogy gondolod anya, a múltkor kaptam érte 200 forintot?!”

Felelősség a szülő és a gyerek részéről

A sok tapasztalat, nevelési zsákutcák és nevelési sikerek fényében arra a következtetésre jutottam, hogy semmi kedvem külső kontrollos, a tetteikért felelősséget vállalni képtelen felnőtteket nevelni.

Tekintélyem soha nem is volt, de nem is célom, hogy valamit tekintélytiszteletből csináljanak, vagy ne csináljanak.

Ne az én árgus tekintetem miatt tanulják meg a leckét, mossák el a tányérokat, hanem abból a belső késztetésből fakadóan, hogy a tudás érték, tiszta konyhában jobban esik az étel, az együttélés pedig sokkal kellemesebb, ha bizonyos normákat betartunk.

OLVASTAD MÁR?  Kapunyitás és kapuzárás egyidőben

Nem igaz, hogy nem jutalmazok

Rengeteget jutalmazok elismerő szavakkal, törődéssel és odafigyeléssel. Igyekszem észrevenni a legapróbb jót, amit tesznek, és azt is, ha nem tesznek semmi rosszat.

„Olyan büszke vagyok rád, hogy egész nap gondját viselted a kistesódnak!”

„Micsoda mázlim van, hogy pont én lehetek az anyukád!”

„Számomra megnyugtató érzés tudni, hogy megbízhatok benned!”

„Ma nagyon jólesett a lelkemnek, hogy észrevétlenül kiteregettél!”

A büntetést azonban igyekszem kerülni

Több-kevesebb sikerrel. Amennyiben nem gurul el teljes mértékben a gyógyszerem, ügyelek rá, hogy egy-egy rossz cselekedet esetén

ne a gyereket minősítsem, hanem az aktuális tettet.

Sőt, inkább azt próbálom megértetni a gyerekkel, hogy bennem milyen érzéseket kelt az aktuális tett.

„Nem igaz, hogy milyen trehány disznó vagy!” helyett „engem kezd rettenetesen zavarni a szobádban tornyosuló szennyeskupac.”

Szemem előtt a szent cél lebeg: igényes, tisztességes és nem utolsó sorban boldog felnőtt váljék belőle. Ebből a szempontból szinte irreleváns, hogy most, ebben a konkrét helyzetben elpakolta-e a cuccait.

Ha jól van a gyerek, akkor jó fej és segítőkész

Az a tapasztalatom, hogy a boldog gyerek jól viselkedik: közlékeny, segítőkész és szorgalmas, ritkán szól be. A rosszkedvű, ne adj ’Isten boldogtalan gyerekkel a szülő nem tud zöldágra vergődni.

Ha látom, hogy rossz napja volt, nem csesztetem a rendetlenséggel, úgyis kudarcba és veszekedésbe torkollik az egész.

Arról fog szólni egyetlen koszos zokni szennyesbe dobása körül az univerzum, hogy idegbajos leszek, amiért a szemtelen kölyök még ennyit sem képes megtenni a kedvemért. A nemlétező tekintélyem mínuszba süllyedése kifejezetten felzaklat.

Csesztetés helyett figyelek rá, igyekszem a kapcsolatunkat rendezni, mielőtt kérnék valamit.

De mi van akkor, ha agyf…t kapok?

Idáig a tankönyvi idill, hogy kell gyereket nevelni. No de mi a helyzet olyankor, amikor kijövök a sodromból, elveszítem a kontrollt, az indulatok elsodorják a józan észt. Kiabálok, és legszörnyűbb esetben megütöm a gyereket? Sajnos volt ilyen, a kamaszkor küszöbén mindkét idősebb lányom esetében megtörtént.

Tettem ezt annak ellenére, hogy ellenzem, elítélem, károsnak tartom, szégyellem. A megalázás, a koromból adódó fölényem érvényesítése nem fér bele.

Valahogy mégsem érzem azt, hogy tragédia történt. Hosszú távú tiszteleten alapuló kölcsönös kapcsolatunk nem sérült, mert ilyesmi extrém ritkán fordult elő. Valljuk meg, inkább nevetségesnek tűnök ilyenkor, mint félelmetesnek. A gyerekek pedig látják a gyenge oldalamat, hogy

nem vagyok tökéletes, mégis szerethető vagyok, aki képes belátni, hogy hibázott, bocsánatot kérni, és helyrehozni az okozott (lelki) kárt.

Egy olyan életszakaszban, amikor érzem, hogy egyre gyakrabban csúszik ki kezemből a kontroll, túl sokat kiabálok, akkor tudom, szakemberhez kell fordulnom.

Gyerekkel ordibálni, pláne megütni nagyon nem oké. Ha ilyesmit teszek, akkor én nem vagyok oké. Ilyenkor nem a gyerekeim megnevelése, hanem saját érzelmi életem rendbe tétele az elsődleges cél.

A fél órás beszélgetést Salát Jankával, Salát Lucával és Szücs Szilvivel, ITT nézhetitek meg.

OLVASTAD MÁR?  Kapunyitás és kapuzárás egyidőben

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!