Az apám, minden lehetséges módon rendelkezni akar az életemmel. Szentül vallja, hogy az ember azért nevel gyereket, hogy az öreg napjaiban támasza legyen. Ha nem adok azonnal pénzt a legújabb rögeszméjére (autó, szobafestés, potencianövelő stb.), ha nem hagyok ott hat gyereket felügyelet nélkül azért, hogy őt elfurikázzam valahova (hiszen csak fél óra!), ha belefojtom a szót, amikor szexuális tartalmú költeményeit szavalja a gyerekeimnek, vagy ha nem közlök információkat a házas életemről, akkor hálátlan dög vagyok. Júlia írása.

Apámat 20 éve diagnosztizálták bipoláris depresszióval. Nem túl vidám, amikor a Gilette pengéket kell dugdosni előle, de nem kisebb kihívás a mániás fázisainak tolerálása sem.

Közel lakunk, szinte minden nap becsönget, akár este 10-kor is, hogy:

  • éhezik,
  • nincs pénze,
  • tartozik a szomszédnak 40.000 forinttal,
  • elbukott egy autó-foglalót az én hibámból, mert a fennmaradó összeget nem voltam hajlandó megfinanszírozni,
  • bérbe akarja adni a testvérem házrészét,
  • bepereli a testvéreimet,
  • Viagrát hozott a férjemnek,
  • verset írt fiatalkori nemi életéről
  • látott egy jó filmet, azonnal nézzük meg a gyerekekkel
  • hozott 15 Magnum jégkrémet, stb.

Ilyenkor úgy érzem, a tavaly elhunyt Alzheimer-kóros anyám és a megbolondult apám olyan lelki terhet jelentenek számomra, amivel nem minden ember találkozik élete során.

Aztán kiderül, hogy de.

Nagyon sok korombéli nő és férfi a házasságát és a gyerekeinek útját szeretné egyengetni, ehelyett energiájának egy jelentős részét a – nem túl egyszerű – szüleinek szenteli.

Az alkoholista apját gondnokolja, a mellrákos anyját hurcolássza kezelésre, otthon ápolja a magatehetetlen apukáját, a pánikbeteg anyukáját kísérgeti, mert egyedül nem mer kimenni az utcára, a játékszenvedélyjel küzdő szülője után tömködi be az anyagi lyukakat, hogy ne kapcsolják ki a gázt.

Csodálom azokat, akik méltósággal öregszenek, szerencsére rengeteg pozitív példát láttam erre is.

Van azonban az idős, beteg szülőknek egy olyan csoportja, akik egy dologban nagyon hasonlítanak: bármit teszel értük, az kevés, gonosz vagy, hogy nem teszel értük többet. Hálátlan vagy, hiszen kevés pénzt adsz/eldugod az alkoholt/nem hallgatod végig, amikor ő úgy szenved/megkeseríted az utolsó napjait.

Érzelmi zsarolásból kitűnőre vizsgáznak, a magánélet szentségét pedig hírből sem ismerik.

És amíg a hozzám hasonló, középkorú anyák és apák a szüleiket istápolják, a saját gyerekre már nincs idő és energia, a családi társasjátékot félbe hagyják, a párjukkal üvöltöznek, amiért az szeretné anyóst-apóst a házon kívül tudni.

És mindeközben fogadkozunk, hogy mi sosem leszünk ilyen szörnyű szülők.

Mindannyian arra vágyunk, hogy gyerekünk szeressen és tiszteljen minket, szeretettel teli kapcsolatot ápoljunk velük. A szívünk szakad meg, amikor a szemtelen kamasz olyan hangnemben beszél velünk. És mi milyen példát adunk nekik? A szegény, beteg, idős szüleinkkel üvöltözünk: „ezt már nem lehet bírni, hagyd, hogy a saját életemet éljem, nem vagyok a szolgád, szállj ki a hitvesi ágyamból, tönkreteszed az életemet…” aztán persze elönt a bűntudat, és megtesszük, amit kér (követel, kizsarol).

Szinte szóról szóra ugyanezeket hallom vissza a saját gyerekem szájából. Pedig én igazán nem szolgáltam rá. Vagy mégis?

Mit tegyek?

Elfojtom magamban azt a szülői jótanácsot, hogy gyerekek, ha olyan hülye leszek, mint a nagyapátok, lőjetek főbe. Egyrészt nem akarom, hogy már most azon szorongjanak, mi lesz velem, ha megöregszem, másrészt lehet, hogy már most megérdemelném a golyó általi halált, harmadrészt ezzel gyakorlatilag azt sugallnám, hogy apámat legszívesebben kinyírnám.

Továbbá elfojtom magamban a kétségbeesett segélykiáltást, hogy velem lécci ne bánjatok így öregkoromban, ígérem, igyekszem nem ennyire meghülyülni. Ha mégis, azt örököltem, nem tehetek róla.

Gőzöm nincs, hogy mutassak jó példát a gyerekeknek.

  • Ha behódolok apámnak, akkor az életem körülötte forog, a gyerekeimet elhanyagolom. Egyben megtanítom nekik, hogy bátran engedjenek az erőszaknak (jöjjön az tőlem, az apjuktól vagy a leendő férjüktől), és legfeljebb halkan zsörtölődjenek, de ne tiltakozzanak az erőszak ellen. Ha engedek, a férjem felrobban a tehetetlen dühtől.
  • Ha nemet mondok, azt apám egyszerűen nem érti, ez a szó nem szerepel a szótárában, rendíthetetlenül telefonálgat, becsönget, zsarol.
  • Ha ellenállok, veszekedésbe, kiabálásba torkollik a jelenet. Másnap pedig a saját szavaimat hallom viszont a lányaim szájából.
  • Ha beszállíttatom kórházba, ott – sok éves tapasztalatból tudom – átlagosan három nap alatt csinálnak belőle agyatlan, nyálcsorgató zombit. Ilyenkor naponta látogatom, hogy etessem, itassam, átmozgassam, tisztába tegyem. A testvéreim szintúgy. Idén már annyira rozoga, kétlem, hogy túlélné a pszichiátriai „kezelést”. Akkor meg már inkább a pajzán költemények és az anyagi lyukak tömködése, mint az örök bűntudat, hogy “megöltem” apámat.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!