Hurráoptimizmusomat sokéves keserű tapasztalataim ellenére sem tudom a realitáshoz közelíteni, ha a gyerekeimről van szó. Nem csoda, hogy a reggeli iskolafuvar közepette a szokásosnál is könnyebben sétáltam bele a csapdába, hiszen Érettségi Előtt Álló spontán kezdeményezett egy olyan beszélgetésttőmondatot, ami nem pénz-, kaja- vagy tiszta alsógatya orientált volt. Salát Luca írása.
Amikor benyögte, hogy négyes lesz töriből, én néma bólintás helyett ostoba lelkendezésbe kezdtem.
„Tudtam én, ha összekapod magad, akár egy féléven keresztül is képes leszel puskázni a melletted ülőről, ha így folytatod, akár az érettségiig is eljutsz!”
Ő dicséretemtől megtáltosodva kezdett mesélni továbbtanulási terveiről, én pedig biztosítottam feltétel nélküli szeretetemről, akár tovább tanul, akár munkába áll. Minden erőmből arra fókuszáltam, hogy megóvjam őt a teljesítményszorongástól, de így is egy óvatlan pillanatban kiesett a számon az elvárás szócska, amitől elszabadult a pokol. Érettségi Előtt Álló gyűlölettel sziszegte,
„Egy olyan anyának ne legyenek elvárásai, aki nem törődik a fia iskolai előmenetelével.”
Mindketten megkönnyebbülve lélegeztünk fel, innen végre indulhatott jól bejáratott forgatókönyvünk. Én üvölteni kezdtem, mert egy hálátlan dög, akinek az anyukája
épp az iskolába szállítja őt, csak azért, hogy fél órával tovább tudjon aludni (ami fél órát akár az iskolai előmenetelének egyengetésével is tudna tölteni, például tanulás formájában),
kedves szavakkal és tejszínhabos gofrival ébreszti őt reggelente,
éveken át tanult vele, fenyegette, jutalmazta, érzelmileg zsarolta, hogy legalább tegyen úgy, mintha érdekelné az iskola,
heti rendszerességgel kúszott különböző személyiségű, de egyformán dühtől tajtékzó pedagógusokhoz, mert a fia seprűn lovagolt, buzisat játszott, jobb esetben pedig mindössze a pad alatt fetrengett a tanítási órán,
bekönyörögte őt egy alternatív suliba,
amikor a büdös kölyök visszakúszott a régi iskolájába, tudomásul vette, hogy a fia esetében nem a közoktatás nyomorítja meg a gyereket, hanem a gyerek a közoktatást,
pszichiátereket abuzált egy olyan papírért, ami igazolja, hogy a gyerek nem egy ördögfióka, hanem gyárilag tökkelütött,
megvette kétszer a szalagavatós öltönyt, mert az elsőre adott pénz véletlenül elköltődött és és és…
A kölyköm ezen a reggelen se tudta meg, milyen nagyszerű az ő anyukája,
mert amikor észrevettem, hogy nagyszabású monológom közepette a fülhallgatóján keresztül üvölt a zene az agyába, akkor kilöktem őt az anyósülésről az utcára. Miután az autó magányában pityeregve túljutottam az önsajnálat minden stációján, józanul töprengeni kezdtem, majd arra jutottam, hogy egy pszichopatát neveltem, akiben a felelősségérzetet kiirtotta azönzőgeciség, lehet, tényleg elhanyagolom a kölyköt.
Lassan két éve már, amikor utoljára látványos módon nem örültem annak, hogy a fiam meg fog bukni fizikából, ezért ő még ennél is látványosabb módon elköltözött az apukájához. Ekkor megfogadtam, hogy nem beszélek többet iskoláról.
Azóta nem nézek e – ellenőrzőt, bizonyítványt, nem faggatom, miből áll bukásra, az osztályfőnököt pedig megkértem, csak akkor keressen, ha kirúgták a gyerekemet a gimnáziumból.
Mert az anyai szeretet nem tanulmányi előmenetelhez kötött. Akkor is szeretni fogom a fiam, ha az összes tehetségét elpazarolja.
Szemellenzőség azt feltételezni, hogy a boldogság feltétele az érettségi bizonyítvány. Nem frusztrálom tovább földhözragadt elvárásaimmal. Pszichológusként úgyis azt pofázom, jobb a kamaszt békén hagyni, nem ilyenkor kell a felelőségtudatot belé verni, ha leraktuk az alapokat, akkor néhány év múlva kijön a gyerek magától az agyhalott állapotból, és úgy helytáll az életben, ahogy legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna.
Csodás teóriám ezen a reggelen tört darabokra.
Úgy tűnik, a csesztetésmentes szülői attitűd nem más, mint megfutamodás a szülői felelősségvállalás alól. De van jó hír is.
Bár a gyereknevelést elcsesztem, viszont volt két stresszmentes évem. Megkönnyebbülés volt elfelejteni az e-ellenőrző jelszavát, letojni az igazgatói intőket, figyelmen kívül hagyni az iskolából való kirúgás fenyegető közelségét, soha többet nem baszkódni elvesztett tornazsákok és novemberben a kölyök által még át nem vett bontatlan tankönyvcsomag miatt.
Az iskolai dimenziót kizártam a kapcsolatunkból, így nem csak a tanulmányi kudarcok, hanem a sikerek sem érdekeltek többé. Nagyvonalú elengedésem langyos közönnyé értéktelenedett a kamaszom szemében. Vagy megint csak szívat a köcsög!
Aznap délelőtt írtam neki egy szívhez szóló levelet.
Elismertem, hogy nem vagyok tökéletes anyuka, egy rakás hibámat már rég beláttam, de arról elképzelésem sincs, hogy tudtam volna a tanulmányaival úgy foglalkozni, hogy azt ne zaklatásként élje meg.
A happy end (mint a gyereknevelésben többé-kevésbé mindig) elmaradt. A válasz mindössze egy Mostmármindegy volt.
Nem beszélünk róla.
Ha szeretnél minket hallani is, akkor hallgass ránk ITT.
Fotó:fortepan.hu
Oszd meg a véleményed velünk!