Amit biztosan tudnia kell mindenkinek a kamaszokról

Tavasszal szeretünk vonalakat húzni. Mérlegeket készíteni. Összegezni. Listákat gyártani (mondjuk azt év végén is, de most aranyszínű tollal, csak a hangulat kedvéért). Én is elmondom a magamét. Íme, néhány dolog, amit biztosan megtanultam a kamaszokról, tanítómesterem pedig nem más volt, mint a kamasz fiam.

A kamaszokat imádni kell. Akkor is, amikor úgy érzed, már megbántad az egészet, darabokra tépnéd (foggal) az „anyaság diplomádat”, és lehúznád a WC-n. A gyereked pedig felrúgnád a Holdra. Teljesen normális, hogy úgy érzed néha gyakran, hogy nem bírod cérnával, és legszívesebben a kamasz fején ugrálnál dühödben.

Vegyél egy mély levegőt. Szorítsd össze a fogad. Menj arrébb. Hagyd békén.

Meglátod, pár perc elteltével lehiggadtok mindketten, és sokkal nyugodtabban tudtok egymással beszélni. Vagy nem. Ez esetben várj még pár percet. Órát. Másnap írj rá fészbukon.

Írásban valahogy sokkal könnyebb a kamaszokkal kommunikálni. Ők is jobban megnyílnak. Szerintem azért, mert tudják, hogy messze van a papucs. Nem sok mindentől félnek a kamaszok. De a papucstól nagyon. Ha csak felmutatom az enyémnek, már rimánkodik, hogy bármit megcsinál, csak ne dobjam neki a papucsomat. (Pillekönnyű gumipapucs, és bazi rosszul célzok. Úgyhogy nyugi, a kamaszomat az elmúlt 365 napban kábé egyszer találtam el, akkor is véletlen. Utána bocsánatot kértem tőle, de azért zokogva hozzátettem: „Remélem, azért jól megcsípett!”)

A (fiú) kamaszok szívéhez a hasukon keresztül vezet az út. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy a kamaszok szíve helyén is gyomor van.

A kamasz egy két lábon járó Bendőcske.

Ha már végképp kimerültél az ész érvekből, minden szót elkoptattál, hogy megértesd magad a kamasszal, úgy érzed, nincs eszköz a kezedben, hogy kapcsolatba lépj vele, hát főzz neki valami finomat. Sokat. Meglásd, doromboló kiscica lesz belőle arra a pár pillanatra, amíg felfalja a fazék tartalmát. Aztán újra te leszel az első számú közellenség. De legalább addig fegyverszünet lesz, amíg tömi a hasát.

A kamasz nagy spíler. Egész nap csak fekszik az ágyon, és nem csinál semmit. A nyolcadik év vége meg csak közelít, egyre csak közelít. A tankönyvei meg érintetlenül hevernek az asztalon asztal alatt. Próbálj ehhez is jó képet vágni. Reménykedj a csodában. Erősen. Gondolj arra, bizonyára csak arról van szó, hogy a gyereked a bőrén keresztül szívja magába a tudást az iskolában.

Hogy alszik matek órán? Hát persze, mert így jobban dolgozik a tudatalattijának azon része, ami elraktározza a fontos információkat.

Ő pedig mindeközben a világ legnyugodtabb embere. Jogosan merül fel benned a kérdés, e nyugodtság, pókerarc és western-hős-féle jegesség, grófnyi hűvösség vajon erőteljesen megalapozott magabiztosságot takar, vagy a gyerek tényleg csak egy óriási barom?

Ne próbálj erre válaszolni, úgysem tudod kitalálni, mert a kamasz roppant nagy játékos. Még saját magát is megvezeti néha. Az én taktikám, hogy elhiszem neki, hogy minden rendben lesz. Mert ő ezt állítja. Például, amikor már tényleg nekikeseredek, és kinyitom előtte az Aggodalom Dobozt.

Kérdésekkel bombázom, hogy de akkor most hogy lesz, mi lesz, hová veszik fel, miért nem tanul, jajj-jajj, és egyébként is, úristen, mindjárt itt a felvételi, és bukásra állsz kisfiam,

miért nem figyelsz órán, és a korrepetáló tanárt hiába fizetem, akkor ő elegánsan csak átküld egy linket. Egy csodálatos, trópusi tájról, ahol vízesések vannak, meg érintetlen természet, meg virágok, meg óceánpart, meg hullámok, meg fehér homok, pálmafák, és gyönyörű hegyek, erdők, és ezt írja hozzá kommentben, válaszolva aggodalmaskodó kérdés-áradatomra:

„Maradjunk inkább abban, hogy pár év múlva elviszlek ide.” Szóval hát ennyike.

Magabiztos pókerarc. Ám legyen. Én már most becsomagolom a fürdőruhámat a biztonság kedvéért.

 

Fotó:www.pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!

Szerző: |2018-03-13T08:37:54+00:002018.03.13.|Aktuális, Azanyja, Slide|