Elolvastam Dr. Máté Gábor és Dr. Gordon Neufeld A család ereje c. könyvét.Nagyon vegyes érzések kavarogtak bennem olvasás közben, sokszor dühöngtem a leegyszerűsítő, bűnbakot kereső, autoriter megfogalmazáson, ugyanakkor a mondanivalóját tekintve mélységesen egyetértettem vele. Salát Janka írása.

A legfőbb üzenete a könyvnek

Gyereket csak kötődő kapcsolatban tudunk nevelni. Ha a kötődés sérült, minden nevelési szándékunk kudarcba fog fulladni. A szülő – nem pedig a gyerek – feladata a kölcsönös vonzalom megőrzése.

Amivel nem tudtam azonosulni a könyvben

Nem értek egyet a felütéssel, mely szerint a szülők régen (a XX. század elejéig) ösztönösen tudták, hogyan kell jól gyereket nevelni, szoros érzelmi kapcsolatban voltak csemetéikkel. Elizabeth Badinter például A szerető anya c. könyvében rávilágít, mennyire kultúrafüggő az anyai szeretet, részletesen beszámol arról, miért nem dőlt romokba sok-sok millió nő élete, amikor akár saját karjai közt, akár szoptatós dajkához adott  gyermekei sorra meghaltak.

Máté és Neufeld könyve a mai szülő nevelési kudarcáért egyetlen tényezőt tesz felelőssé: gyermekeink túlzott kortársorientációját.

Az értékek és a kultúra egyre kevésbé fentről lefelé, felnőttől a gyermek felé öröklődik tovább, egyre inkább a kortársak egymás számára teremtenek kultúrát és elcsábítják a szülőktől a gyermeket. Vak vezet világtalant. A világ rendje az, hogy a gyermek kering a szülő körül, mint bolygó a Nap körül. A Nap egyfajta viszonyítási pont, iránytű. Amennyiben a Nap mágneses vonzereje megszűnik, a sok kis bolygó röppályája kaotikussá válik, egymást tekintik viszonyítási pontnak, a végeredmény pedig a káosz.

A szerzőpáros szerint éppen ez történik napjainkban a gyermekeinkkel, ezért nem hallgatnak a szüleikre, ezért szemtelenek, csavarognak, nem tanulnak stb. Már nincs meg az a mágneses erő, az erős kötődés, ami a szülő-gyerek viszonyban elengedhetetlen.

Sokáig gondolkodtam, hogy mennyire tudok ezzel azonosulni.

OLVASTAD MÁR?  Tisztelet

Számomra a kijelentés túl erős, mintha egy bűnbakot keresnék arra, miért ütközünk oly sokszor falakba a legjobb nevelési szándék ellenére.

Mintha csak és kizárólag az lenne felelős, hogy a gyerekek egymást hülyítik már szinte bölcsődétől kezdve.

Nem igazán találkoztam a könyvben olyasmivel, hogy nekünk, szülőknek érdemes lenne tükörbe néznünk: hányszor pattintottuk le idegesítő óvodásunkat a folyamatos játékkezdeményezéseivel, hányszor szaladt ki a szánkon olyan mérgező mondat, ami aztán nehezen gyógyuló sebeket ejtett a szülő-gyerek kapcsolaton?

Amivel viszont mélységesen egyet tudok érteni

A fentieket fenntartva, a nevelést tekintve Máté és Neufeld megragadta a lényeget:

a szülő-gyerek kapcsolat alapja nem lehet más, csak az érzelmi kötődés.

A kötődés John Bowlby (a kötődéselmélet atyja) szerint egy ösztönalapú viselkedésminta. Szerinte az ember egy bioszociális ösztönnel születik, amely arra készteti, a csecsemőt, hogy az őt gondozó személlyel szoros kapcsolatot alakítson ki. Ebben a szoros kapcsolatban a kötődő gyerek számára a kötődési személy jelenti a megoldást a fenyegető veszélyforrások ellen.

Máté és Neufeld úgy fogalmaz, hogy a kötődés egy vonzerő, amely két testet egymáshoz húz.

A kötődés egy szükséglet, ha a gyermek nem tapasztalja meg a szülei részéről, máshol fogja szabad vegyiértékeit lekötni – szerzőpárosunk állítása szerint a kortársakkal. Márpedig kortársak azt a feltétlen szeretetet és elfogadást soha nem fogják tudni biztosítani a gyermek számára, amire csak a szülő (nagyszülő, felnőtt rokon) képes.

Ez a kölcsönös vonzalom a nevelés alapja:

„Ahhoz, hogy egy gyermek nyitott legyen arra, hogy egy felnőtt nevelje, aktívan kötődnie kell hozzá, akarnia kell a vele való kapcsolatot, és igényelnie kell a közelségét…

Azokat a gyerekeket, akik híján vannak ennek a kapcsolatnak, nagyon nehéz nevelni…

A gyermekneveléshez kizárólag a kötődő kapcsolat biztosít megfelelő kontextust. A szülői nevelés titka nem az, hogy mit csinál a szülő, hanem az, hogy mit jelent a gyermek számára.”

Amikor szeretnénk valamit elérni gyermekünknél, de az nem fogad szót, mindannyian jól ismerjük a lépcsőfokokat: Könyörgünk, ígérgetünk, megvesztegetünk, jutalmat, büntetést helyezünk kilátásba, kiabálunk, lehordjuk, parancsolunk, őrjöngünk.

Ezen a ponton látom én a könyv legfőbb mondanivalóját

Tehetünk mi bármit, ha a kapcsolatunk nincs rendben, akkor nem fogunk sikert elérni.

A helytelen viselkedés azonnali „kezelésénél” sokkal fontosabb, hogy dolgozni kezdjünk azon, hogy a szülő-gyerek kötődés helyreálljon.

Amíg ez a stabil kötelék nincs meg, a gyerek kényszerként fog megélni bármit, amit a kedvünkért tesz. A kényszer pedig ellenakaratot szül, és könnyen találhatjuk magunkat egy ördögi spirálban.

Máté és Neufeld amellett érvel, hogy tartsuk fenn gyermekeink függőségét egészen addig, amíg nem elég érett a személyisége, hogy már önálló, érett, felnőtt kapcsolatokat létesítsen más önálló, érett, felnőtt emberekkel.

A függőség a mi fülünkben szitokszónak csenghet, de a könyv olvasása során egyértelmű, hogy nem egy tekintélyelvű alá-fölérendeltségről van szó, épp ellenkezőleg: egy biztonságos, érzelmi szükségleteket kielégítő szeretetkapcsolatról.

Az elengedést akkor kell gyakorolni, amikor gyermekünk megérett az önállósodásra. Ezt már én teszem hozzá, hogy akkor azonban nagyon is gyakorolnunk kell! (Hány házasság ment már tönkre amiatt, hogy az egyik fél erősebben kötődött szüleihez, mint saját szerelméhez?)

OLVASTAD MÁR?  Tisztelet

Hogyan tudjuk megtartani vagy újraépíteni  gyermekeinkkel a kötődő kapcsolatot A család ereje szerzői szerint? A folytatásban erről is írok.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!