A srácaimmal kapcsolatos kérdéseim közül fontossági sorrendben a Hogyan bírjam ki velük egy fedél alatt? után közvetlenül a „Mennyit kellene velük beszélgetni?” következik. A szülősorstársaktól és serdülő klienseimtől gyűjtött adatok folyamatos elemzése ellenére sem találtam még megnyugtató választ a kérdésre. Salát Luca írása.

Az egyáltalán nem szignifikáns eredményeim szerint a lányok általában inkább szóba állnak a szüleikkel, mint a fiúk,

viszont ettől nem túl boldogok, és talán épp a több duma miatt több a balhé a  lányos otthonokban. A fiúk esélyt sem adnak szüleiknek, hogy frusztrációikat a képükbe vághassák.

Okfejtésem azonban pszichológus szemmel nem több szánalmas énvédelemnél, valószínűleg csak arról van szó, hogy két hímnemű kamasz boldog tulajdonosakéntanyukájaként a nemi különbséggel vígasztalom magam azért, mert a fiaim a napi túlélésükre vonatkozó (ld. kaja, pénz, ruha) néhány tőmondaton kívül többet nem váltanak velem.

Jó ideje én sem jeleskedem a kölcsönös interakciók gördülékennyé tételében.

A bűntudatom csökkentésére szolgáló frappáns pszichológiai elméletek ellenére gyakran hasít belém a felismerés, hogy nem a kamaszaim személyiségjogainak tiszteletben tartása miatt viselkedem jófej anyaként, hanem egyszerűen lusta vagyok, ráadásul félek bármit is megtudni a kölykeimről.

Egy nagycsaládos – sokbarátos szociális hálóban vergődve néha  megkönnyebbülés, ha akad két élőlény,

aki nem velem osztja meg a nyomorát.

Persze jobb lenne, ha ez a két lény a szomszéd idős házaspár lenne, és nem a két fiam, de én már rég nem válogatok.  Ráadásul van egy kézenfekvő evolúciós túlélési haszon is ebben a saját – gyerekkel – nem – beszélgetésben:

egy rakás olyan sztorit nem tudok meg róluk, amitől rövidtávon szívinfarktust, hosszútávon gyomorfekélyt kaphatnék.

Nagyobbik fiam a minap őszinteségi rohamában egy összetett mondatot préselt ki magából: Nem való nekem ez az egyetem, elittam már az agyamat ahhoz, hogy meg tudjam csinálni!

Kifakadása felkészületlenül ért. Egyrészt nem tudtam, hogy a Hol van a…?  és a Tudsz-e adni…?  kezdetű kérdőmondatokon kívül más mondatfajtát is ismer, egy összetett mondatot pedig álmomban sem néztem volna ki belőle még sokagysejtes állapotában sem. Másrészt eddig abban hittem, hogy ha elmegy bulizni, akkor iszik egy – két sört, csak a társaság kedvéért, de ennél többet sosem. Azon, hogy ennek az egy – két sörnek az elfogyasztása miért tart hajnalig, illetve utána mi az a brutális szag, ami a szobájából árad, sosem töprengtem el. A kamasszal sosem lehetsz elég elővigyázatos.

Egy látszólag ártatlan mondatával  képes évek kemény munkája során felépített stabil hitrendszeredet porrá zúzni.

Én 16 évesen osztottam meg édesanyámmal utoljára titkot.

Reménytelennek tűnő szerelmemet elvitték katonának, ahol annyira megzizzent, hogy egy csodaszép szerelmes levelet írt nekem. Boldogan olvastam fel a gyöngybetűkkel írt gyengéd sorokat anyukámnak, aki egy pillanat alatt taszított a mélybe,

Minden férfi ilyen, először a csillagokat is lehazudja az égről, aztán amikor megkap, vége a szép világnak, onnantól kezdve csak kihasznál téged.

A szerelembe vetett hitem nem veszett el, de elhatároztam, hogy anyámnak ezentúl nem mesélek magamról. És azt is megtanultam, hogy csalódottságomat oktalanság másra zúdítani, főleg, ha a saját gyerekeimről  van szó. Ha a srácaim véletlenségből valami érzésfélét böfögnek fel magukból, frászt kapok  együtt örülök vagy szomorkodom velük, magamban pedig mélyre ásom a keserű élettapasztalatokat. Inkább kussolok, nehogy valami ökörség essen ki a számon.

Már csak azért is, mert

a kamasznak elég fontos teendője, hogy lelkesedjen, aztán meg pofára essen minden szülői megsegítés nélkül

Az anyjának pedig kutyakötelessége bízni abban, hogy ha már neki nem jött össze, a kölyöknek sikerül megváltani a világot.

Valami rejtélyes ok miatt szülőként kényszert érzünk a kérdezősködésre, pedig tudjuk, hogy ezt majdnem mindig mi szívjuk meg.

  • Közhely-gyanús kérdéseket feltenni a gyereknek szánalmas,
  • ha ilyenekkel bombázod, csak megerősíted abban az amúgy is szilárd hitében, hogy egy felszínes alak vagy.
  • Ha összekapod magad, és a tőled elvárhatóhoz képest kreatívat kérdezel, akkor pedig hülyének néz.   
  • Én általában a Hogy sikerült a töri témazáród? és a Szexeltéle már egyszerre két nővel? közötti komfortzónában lavírozom.

Őszintébb, informatívabb és érzelmekkel telítettebb választ kapok az

  • Ebédre husis tésztát vagy zsíroskenyeret főzzek? vagy
  • Ugye jól emlékszem, hogy ma te hozod el a húgodat az iskolából?, esetleg a
  • Használhatom-e a lábamra a borotvádat? kérdésekre.

Mindegy, mit kérdezek, a lényeg az, hogy érdekelt legyen a válaszadásban. És kizárólag akkor motivált, amikor tudja, hogy ha nem vakkant nekem vissza semmit, akkor szopóágra kerül.

Amúgy általában nem faggatózom. Ha úgy adódik, inkább én mesélek magamról.

  • A napomról,
  • érdekes emberekről, akikkel összefutottam,
  • hülye helyzetekről, amikbe belekeveredtem,
  • a bénázásaimról és az örömeimről.

Időnként meghallgatnak, röhögnek,  beszólnak, megsajnálnak, esetleg ők is mesélnek, máskor pedig bedugják a fülüket a fülhallgatóval. Felszínes kapocs, de azért kapocs.

Ha pedig még azt is felfogják, hogy a beszélgetés nem elvárás, hanem mindössze egy lehetőség arra, hogy elviselhetőbb legyen egymás társasága, mi több, esetleg szórakoztató is, akkor már nagyon szarul nem jöhetünk ki a helyzetből.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!