Amikor valamelyik fiam kb. 5-6 éves lehetett (az sem mostanában volt) a játszótéren- ahova mindennap jártunk-, megjelent egy „idegen”, azért nevezem így, mert ez egy olyan kis játszó volt, ahol mindennap ugyanazokkal az unalmas anyukákkal (köztük jómagam) ücsörögtünk vagy álltunk a gyerek mellett, nehogy történjen valami baj, de mégis azt érezze, hogy egyedül küzdött meg a csúszdára való felmászással. A kisfiú hasonló korú lehetett és felnőttként azonnal láttam, hogy valamilyen probléma van vele, illetve a mozgásával. Szücs Szilvi írása.
A fiam viszont csak annyit látott rajta, amennyit kellett: jó fej gyerek, akivel ugyanúgy lehet játszani, mint a többiekkel
Élesen emlékszem arra, hogy egy ideig néztem őket és aggódtam, nehogy valami baj történjen a kisfiúval, annyira belemelegedtek a játékba. Aztán amikor hazaindultunk megkérdeztem a fiamat, hogy jó volt-e játszani és, hogy látta-e, hogy a kisfiúnak picit nehezére esett a járás és kicsit a beszéd is.
Óriási döbbenettel rám nézett és azt mondta, hogy nem. Egyáltalán nem láttam anya semmit rajta. Mit kellett volna?
Ezzel lezártuk ezt a témát. Ott döbbentem rá, hogy egy gyerek teljesen másképp látja a világot és ez mennyire jó lehet. Neki tök mindegy volt, hogy az a kisfiú kicsoda-micsoda, hogyan jár, lassan beszél vagy gyorsan. Az volt a lényeg, hogy jót lehetett vele játszani. Sosem felejtem el azt a napot.
Amikor a napokban a Richter Főnix Közösség által találkoztam Sarkadi Krisztinával, egy pillanatig nem éreztem azt az érzést, mint akkor, ott a játszótéren.
Ő az egyetlen női kerekesszékes maratonfutó ma Magyarországon. Az ő történetét mesélem most el nektek.
„14 éves voltam, amikor leestem a cseresznyefáról Pesthidegkúton. Akkor két helyen eltört a gerincem, de csak részlegesen sérült, ami azt jelenti, hogy bár kerekesszékben vagyok, de egy kicsit tudom mozgatni a lábaimat és egy kicsit érzem is őket. Maga a baleset úgy történt, hogy három sráccal játszottunk, akik kergettek, felmásztam egy fára, majd onnan estem le. El is veszítettem az eszméletemet.
Arra riadtam fel, hogy a fiúk megpróbáltak felemelni, én pedig üvöltöttem, hogy „fáj a hátam, hagyjatok békén, hívjatok mentőt.” Mivel nem voltunk közel az úthoz, a fiúk többméterenként álltak meg, hogy a mentő betaláljon hozzám. Még emlékszem, ahogy betesznek a mentőbe, de utána megint kiestek a dolgok.
Állítólag az apám összetörte az orvosi szobában a bútorokat, mert nem akartak megműteni. Évtizedekkel ezelőtt még másképp működtek a dolgok. Még nem rakták össze a gerincét az embereknek. Ma már fémmel összedrótozzák. Nekem ezt nem csinálták meg.
Igazából a baleset után még nem fogtam fel, hogy mi ennek a történetnek a következménye.
14 évesen még nem tudtam, hogy mit szerettem volna csinálni az életben. Így igyekeztem megbarátkozni a helyzettel, hogy ezentúl a kerekesszék ad egy más perspektívát. Amikor világossá vált, hogy akkor erről fog szólni a hátralévő életem, mindig arra gondoltam, hogy rendben, de akkor is haladjunk, pörögjek. Mindig az járt a fejemben, hogy mikor mehetek ki a kórházi folyosóra, a kertbe, mikor aludhatok kint a teraszon (kint lehetett aludni nyáron a kórházban).
Emellett egy olyan gyógytornásszal hozott össze a sors, aki nem hagyott békén, folyamatosan hajtott, hogy rengeteg dologra képes vagyok.
Például ha azt mondtam, hogy kint szeretnék ebédelni a többiekkel, akkor ő bíztatott, hogy ahhoz fel kell mennem egyedül a rámpán. Nem tudom, hányszor gurultam vissza, mentem neki a falnak, borultam fel majdnem, de végül sikerült.
Amikor kerekesszékes lettem, bekerültem a Marczibányi téri intézetbe, majd dolgoztam a kézműipari vállalatnál, majd a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségénél, aztán Szekeres Pállal a fogyatékosok sportjáért felelős államtitkárságon. Az ő hatásukra kezdtem főiskolára járni, ők kísérték figyelemmel az életemet. Ezek az emberek más példát mutattak, mint amiket addig láttam, és én hagytam magam sodródni általuk. Itt az egyik kolléganőm nagyon anyáskodó volt, sok mindent tanított nekem a nőiségről, de a dohányzásról is ő szoktatott le. Az egyik legnagyobb dolog pedig az volt, hogy nekem például sokáig eszembe se jutott, hogy lehet ép párom, hogy tetszhetek ép férfiaknak. Amikor itt kezdtem el dolgozni, az kinyitotta azt a kaput is, ami az épek társadalmához vezetett.
A maraton
Egy kerekesszékes futó fiú mutatta meg a videóit a Marczin. Azt láttam, hogy ezeknek a sportolóknak gyönyörű harmonikus mozgásuk van. Tulajdonképpen az atlétika szépsége ragadott meg. Magyarországon akkoriban nagyon nehéz volt a fogyatékosok sportja, mert sem eszközök nem álltak rendelkezésre, sem képzett szakemberek. Aki az edzéseinket tartotta sem képzett edző volt, hanem lelkesedésből megtanulta a szakmát valamilyen szinten. Bár azelőtt csak férfiakat edzett.
Végül én lettem az egyetlen női kerekesszékes maratonfutó Magyarországon. Később nyertünk pályázatot egy új futószékre, amivel 15 percet tudtam javítani az időmön. Ezzel indultam a svájci maratonon, ahol életem legjobbját futottam.
Kriszta teljes történetét Jakupcsek Gabriellának ITT meséli el. Érdemes megnézni, nagyon inspiráló!
2020-ban önmagunk elfogadásáról, az önmagunkkal való törődés fontosságáról és az önmegvalósításról szólnak azok a történetek, amelyeket a Richter a Nőkért Főnix programja támogat.
Oszd meg a véleményed velünk!