Parentifikáció alatt azt értjük, amikor a családon belüli szerepek felborulnak, s a gyermek szülői szerepbe kerül vagy kényszerül. Normális esetben egészséges alá-fölérendeltségi viszony áll fenn szülők és gyermek között. A parentifikáció folyamata arra utal, amikor ez az egyensúly valamilyen oknál fogva felborul. Salát Janka írása.
Gyerek felnőtt felelősségbe bújva
A parentifikált gyermekre szülői felelősség hárul. Túl korán és túl nagy felelősség: kistesóra vigyáz, erőn felül segít a ház körüli teendőkben – ilyenkor a parentifikáció instrumentális úton jelenik meg. Ennél rosszabb a helyzet, amikor nem kistesóra, hanem részeg apura kell vigyázni, depressziós anyut felvidítani, vagy
egyszerűen csak egyenrangú társként viselkedni a magányos szülő oldalbordájaként, vagy döntőbíráskodni a szülők veszekedése fölött – ezt hívjuk emocionális parentifikációnak.
Én is parentifikált gyerek voltam
Az a sok száz óra önismereti munka, melyet magamba invesztáltam, nem volt hiábavaló, tudom magamról például azt, hogy nagy valószínűséggel parentifikált gyermek voltam.
Empátiával hangolódtam rá anyám érzelmi hullámhosszaira, megértően hallgattam, milyen boldogtalan ő, „mert az apád így”, meg „az apád úgy”.
Inkább leharaptam volna a nyelvemet, mint hogy elszomorítsam őt azzal, hogy én úgy gondolom, kettőn áll a vásár, a saját boldogságáért ő is tudna aktívan tenni valamit. Hozzám mindig fordulhatott, ha vígaszra és szeretetre volt szüksége. Parentifikált gyermekként persze apámat sem keserítettem volna el olyasmivel, hogy a saját igényeimet előrébb helyezem, mint az övét (pl. a barátnőimmel menjek bulizni akkor, amikor egy zseniális művészfilmet vetítenek éppen a Puskin moziban, amire el akar vinni).
Az önismereti munka során arra is rá kellett ébrednem, hogy saját parentifikáltságom nagymértékben közrejátszott abban, hogy pszichológus lettem.
Azok a gyerekek, akik túlságosan ráhangolódnak szüleik igényeire, nagyobb valószínűséggel választanak segítő munkát, hiszen tökélyre fejlesztik a más emberekre hangolódás képességét. Ennek azonban ára van: a saját szükségleteiket nem ismerik eléggé, saját vágyaikat mások igényeinek rendelik alá. Ilyenkor persze a felnőtté vált parentifikált gyerekek frusztrálódnak, a düh pedig előbb-utóbb csúnyán kirobban, vagy alattomos, passzív-agresszív formában (pl. morgolódás, mártírkodás) mérgezi a hétköznapokat.
Szerencsére a sok önismereti munka arra is jó, hogy felismerjem saját szükségleteimet, és egyensúlyba tudjam hozni a mások szükségleteivel. Így a robbanások vagy mártírkodó megjegyzések messziről elkerülik harmonikus családi életünket…
A nagy frászt!
Nyári emlékeim
Az idei nyár nagy szenzációja volt, hogy három hét alatt autóval bejártuk Európa 10 országát. A férjem, én és a három gyerek. Férjem fél éven át óriási lelkesedéssel szervezte ezt az utat, és nagyon sajnáltam őt, hogy lelkesedése nem mindig tükröződött vissza gyermekeink ragyogó tekintetében.
Mivel ő vezette le mind az 5000 kilométert, egyértelmű volt számomra, hogy az ő igényeit kell elsősorban szem előtt tartani. Ha idegesen ül a volán mögé, a végén még felkenődünk egy fára.
A gyerekek fáradságát, zúgolódását úgy próbáltam csitítani, hogy közben tudtam, nem várhatom el egy hétévestől – de egy 12 és 13 évestől sem – hogy lelkesen tapsikoljon a múzeum előtt kígyózó sor láttán.
Legalább a morgolódás jogát (sématerápiás terminusban az érzelmek szabad kifejezésének lehetőségét) ne vegyük el tőlük, ha már minden létező biológiai alapszükségletüket (pihenés, egészséges kaja, víz, vécé, elviselhető hőmérséklet) ignoráljuk a magasabb rendű kulturális élmények kedvéért!
Nagyon sok szép és izgalmas programban volt részünk, de kár lenne tagadni, hogy egyszerre soha nem volt mind az öt ember teljes harmóniában az világmindenséggel.
Az út felénél robbantam
Mint valami zsonglőr, próbáltam egyensúlyozni a másik négy ember igényei között. Az én szükségleteim nem számítanak, a lényeg, hogy élve hazaérjünk. Az első hét vége felé azonban egyre gyakrabban tört elő belőlem a frusztráció alattomos megjegyzések formájában,
az út felénél pedig robbantam. Éjszaka, a férjemnek, amikor a gyerekek aludtak.
Mármint, amikor a gyerekek általában aludni szoktak. Mit csinál azonban éjfélkor a kamasz gyerek nyáron? Hát, garantáltan nem alszik. Ránk nyitott: a kisírt szemű anyja és a ledöbbent apja látványa nem fogadta őt teljesen váratlanul. A lányom mindig pontosan tudja, milyen érzések zajlanak bennem. Nem lehet átverni egy „semmi bajom”-mal, vagy egy „minden rendben van kicsim”-mel.
„Hazudsz! Napok óta tök szarul érzed magad!” – vágta a fejemhez. És ekkor elkezdtek dőlni számból anyám szavai: „persze, mert az apád így” meg „az apád úgy”. Ő pedig mellém állt, és szembeszállt az apjával: „Apa, de te tényleg olyan izé voltál ma!” meg: „Nem látod, hogy csak annyit kellene mondanod, hogy…?”.
No, ezen a ponton észbe kaptam, és próbáltam menteni, ami menthető („nem, nem akarunk elválni, csak az utazás sok feszültséget felszínre hozott közöttünk, de nyugi, szeretjük egymást, és törekszünk a békességre”).
Érzelmi támasznyújtás a felnőtt helyett a gyerektől
A sok száz óra önismereti munka legalább arra jó volt, hogy átlássam: ha párkapcsolati konfliktusainkat a gyerekre öntjük, ha tőle várunk vígaszt és megoldást, akkor mi magunk parentifikáljuk a gyereket. Ebből a szempontból elgondolkodtató, hogy a lányom
ösztönösen ráhangolódik az én érzéseimre, monitorozza, hogy mikor hogy vagyok.
Amikor férjem nem áll az érzelmi támasznyújtás tetőfokán – és valljuk meg, 5000 kilométer levezetése közepette, egyszemélyes szállás-, kaja- és programfelelősként nem remekelt az én érzelmi finomrezgéseim dekódolásában – akkor kamaszlányom készségesen lép be a vigasztaló partner szerepébe.
Pedig tudatosan odafigyelek, hogy megtörjem a mintát, amit anyáméktól hoztam – és mégis a lányom az, aki dekódolja a finomrezgéseimet. Nyugtatom magam: ő nem csak engem monitoroz, ő tényleg olvas mások érzéseiben, imádja elemezni a többiek motivációját.
Lehet, hogy egyszerűen csak empatikus?
Lehet, hogy egyszerűen csak jó a mentalizációs képessége?
Lehet, hogy egyszerűen csak az apja tényleg olyan izé volt egész nap?
Lehet, hogy túlpszichologizálom az egészet?
A parentifikáció ellenszere
Hazatérve, lenyugodtak a kedélyek, hosszú éjszakákon át beszélgettünk férjemmel a konfliktusainkról, érzéseinkről, szükségleteinkről. Úgy vélem,
a parentifikációnak igen jó ellenszere, ha a házastársi problémákat a házastárssal beszéljük meg, nem a gyerekkel.
Ugyanakkor a kapcsolatunk alakulását árgus szemekkel figyelő kamasszal is sokat beszélgetek mostanában. Keskeny a határmezsgye a gyerek szintjéhez igazodó őszinte, megnyugtató kommunikáció és a határátlépő részletek megosztása között. Amikor azon szorong, hogy a szülei biztos elválnak, tartozom neki annyival, hogy megnyugtassam: megérzései nem csalnak, az utazás során valóban felszínre került egy csomó szar, emiatt többször viselkedünk kevéssé szalonképesen,
de nem válunk el, apával közösen dolgozunk azon, hogy sérelmek halmozása helyett odafigyeljünk egymásra, a jó hír pedig az, hogy mindketten motiváltak vagyunk.
Ha ennél kevesebbet mondok, nem nyugszik meg, hiszen érzi a feszültséget, ha ennél többet, akkor elárasztom a problémáinkkal.
A minap a nagycsaládi születésnapi ebéden sikerült összeveszni a férjemmel – megfagyott a levegő, mindketten belemerevedtünk a sértett fél pozíciójába. A megoldás ezúttal a hétévestől érkezett:
Mi lenne, ha újrajátszanátok?
A feszültség abban a pillanatban szállt el, mi újrajátszottuk a veszekedést kiváltó szituációt pozitív végkimenetellel, és nevetve borultunk egymás nyakába.
Nem tudom, a három lányomból hány lesz pszichológus, nem tudom, hogy az érzékeny érzelmi nevelés, vagy az elcseszett parentifikáció eredménye, hogy gyerekeink időnként helyettünk oldják meg a párkapcsolati konfliktust, mindenesetre itt az idő, hogy felkeressük régen látott családterapeutánkat…
Oszd meg a véleményed velünk!