Jó tanár vagy rossz tanár?

Ismerek egy nyolcadik osztályos lányt, aki rajong a fizikáért, mert a tanár színes-szagos kísérletekkel teszi izgalmassá az órákat. Ugyanez a lány gyűlöli a kémiát, mert a tanár rém unalmas órákat tart. Nem lenne ebben semmi meglepő, ha a két pedagógus nem egy és ugyanaz a személy lenne. A matematika-fizika szakos tanár zseniális előadó, amikor olyasmit tanít, amihez ért, de botrányosan rossz oktató lesz, amint egy számára idegen tudományág tanítására kényszerül. Salát Janka írása.

Ő most akkor jó tanár vagy rossz tanár?

A mostani tanár-diák megmozdulások kapcsán sokszor előkerül az érv, hogy a tanárok nem érdemelnek fizetésemelést, sőt, emberi bánásmódot sem, mert úgy általában szar emberek, ma is, 50 éve is azért léteztek, hogy gyerekek életét tegyék tönkre.

Én fel tudok sorolni legalább 10 tanárt a múltamból, akinek valami fontosat és szépet köszönhetek.

Sok felnőttnek vannak rossz emlékei a tanárairól, sajnálom őket, ha beleragadtak a „nekem is szar volt, nehogy má’ a gyerekemnek, unokámnak jobb legyen” mocsarába. Nyilvánvaló, hogy az irigységet dédelgető honfitársaimat nem fogja meggyőzni a közgazdaságtan alapvető igazsága, de a döntéshozók azért megszívelhetnék:

„Ha nincs verseny, nincs minőség” – versenyt pedig piacképes bérekkel és vonzó munkakörülményekkel lehet teremteni.

Szükséges, de nem elégséges feltétel a béremelés. Oktatásügyi Minisztériumra lenne szükségünk, ahol kompetens szakemberek döntenek az érintettekkel folytatott szakmai párbeszédet követően.

A „miért rossz a rossz tanár kérdésköre” például fontos eleme lehetne ennek a szakmai párbeszédnek. Szalonképesebb lenne úgy feltenni a kérdést, hogy mitől jó a jó tanár – de az előbbi megfogalmazás sokkal figyelemfelkeltőbb.

A tanár a személyiségével is dolgozik

A tanár munkája különleges, nemcsak szaktudásával, hanem személyiségével is dolgozik. Egy atomfizikus lehet mufurc vagy lehet gyenge az empátiás készsége,

egy tanár ezt nem teheti meg.

Ugyanakkor hiába a szuper empátiás készség, ha az illető nem túl okos. Előadókészség, megosztott figyelem, frusztrációtolerancia, problémamegoldó képesség – ezen készségek híján hamar elvérzik az ember, ha tanárnak áll.

A tanár minőségének tehát van egy személyiségbeli és egy kognitív összetevője, ezek javarészt fiatal felnőttkorra kialakult viszonylag állandó tényezők.

Van azonban egy sor tanult készség, ami az élet során bármikor elsajátítható és van természetesen egy csomó szituációfüggő tényező.

Egy házassági krízis közepén, létbizonytalanságban, vagy egy álmatlan éjszaka után senki nem tud 100%-osan teljesíteni a munkahelyén.

Vajon amikor a tisztelt kommentszekció leszartanároz valakit, mire gondol pontosan? Személyiségjegyekre? Ostobaságra? Rossz előadókészségre? Arra, hogy képtelen volt fegyelmet tartani? Arra, hogy szorongtak tőle a gyerekek?

A személyiség

Nézzük először a személyiségjegyeket. Abban egyetértek, hogy ha valaki személyiségzavarral küzd, akkor először egy éveken át tartó stabil pszichoterápiás kapcsolatban kell élete problémáit megoldani, és csak utána jelentkezzen tanárképzésre. A személyiségzavarok előfordulása a társadalomban 4-15% között mozog, feltehetően a pedagógusok között is akad nárcisztikus, borderline, paranoid személy.

Amíg valaki a saját be nem töltött szükségletének kielégítésére használja a gyerekeket (szeretet, dominancia, elismeréshajszolás), mert élete más területein ezeket nem kapja meg, addig nem tud a gyerekek szükségleteihez rugalmasan igazodni.

Már a pedagógusképzés elején lehetne szűrni a patológiás személyiséget, a munkahelyi kiválasztás lehetne egy újabb szűrőpont Ha egy pozícióra 5 jelentkező közül lehetne kiválasztani a legalkalmasabbat, akkor kisebb valószínűséggel fordulna elő, hogy egy pszichopata gyerekek között dolgozzon.

Sajnos – jelen körülmények között – a köztudottan szadista tanárokat sem bocsájtják el, mert a senkinél az is jobb.

Az ész

Nézzük a kognitív képességeket. Marosi Beatrix szakdolgozatának esete felhívja a figyelmet arra, hogy egy tanárképző intézmény milyen silány intellektuális teljesítményre kiad diplomát. Demagógia következik, de nehogy már minden hülye lehessen tanár!

Igenis, szükséges, hogy a tanári pálya okos, intelligens embereket vonzzon! Itt jön képbe a béremelés témája. Ha egy okos, intelligens fiatal bármilyen szellemi munkakörben minimum kétszer annyit keres, mint tanárként 40 éves pályafutással, akkor nem sokan fognak erre a teljesítményt nem értékelő pályára állni.

A „máshova nem vesznek fel, megyek tanárképzőre” fiatalokra nem építhetjük gyermekeink jövőjét.

Tanult készségek

Vegyünk sorra néhány elsajátítható készséget. Ilyen pl. az előadói készség, fegyelmezési skillek, élményalapú oktatás, csapatépítő képesség, konfliktusmegoldás, differenciálás, megosztott figyelem stb.

Nemcsak a pedagógusképzésnek kellene nagy hangsúlyt fektetni mindezekre, hanem a pályán lévő tanároknak rendszeres képzéseket kellene biztosítani. Ha az egyes tanárok vagy tantestületek nem képződhetnek, akkor ne várjuk tőlük, hogy mindent a kisujjukból szopjanak ki.

Ha egy tanár leterhelt, szabadidejében adminisztrál és másodállást vállal, akkor nem fog módszertani képzésekre járni, főleg, ha saját zsebből kell finanszírozni.

Ezeket a képzéseket igenis munkaidőben és a fenntartó költségén kellene megoldani.

Ha nem tanítják meg, hogy kell egy 30 fős osztályba két ADHD-s gyereket integrálni, akkor a tanár nem fogja tudni saját kútfőből megoldani a problémát.

A fegyelmezés minden energiáját le fogja kötni, a tananyag izgalmas átadására már nem lesz kapacitása. Az alfa generációt lehetetlen ugyanazokkal a módszerekkel tanítani, mint amit az 55 éves átlagéletkorral bíró tanártársadalom tanult anno az egyetemen! A kiégés szinte borítékolható.

Szituációs tényezők

Ezzel el is jutottunk a szituációs elemekhez.  Még egy egészséges személyiségstruktúrával bíró, okos tanár is idővel kiég, ha folyamatosan lehetetlen elvárások kereszttüzébe kerül.

Legyen szigorú, de kedves, feleljen meg a szülők és az igazgató elvárásainak, legyen meg minden szükséges adminisztráció tegnapra, legyen azonnal kijavítva minden dolgozat, tartsa el a családját, foglalkozzon sokat a saját gyerekével,

látogassa beteg anyját a kórházban, legyen szexi bombanő/bombapasi a párkapcsolatban. Ha a tanár túlterhelt, szorong a számlák miatt, három műszakban dolgozik, rászakad a plafon, irreálisan sok tananyagot kell letolni 30 különböző képességű gyerek torkán,

ha nem kap szaksegítséget gyógypedagógus, pszichológus kollégáktól a nehéz helyzetekben, akkor képtelen a katedrán anyait-apait beleadni.

A házaséletet Pintér Sándor nem tudja felturbózni – ez tény – de az anyagi helyzetén, munkaterhelésén és az oktatás körülményeinek javításán lehetne dolgozni. Máris kisebb valószínűséggel találkoznánk fáradt, kiégett és motiválatlan tanárokkal.

Bennem folyamatosan ott villog a nagy piros kérdőjel. Az ország vezetői miért nem akarnak szembenézni az oktatás problémáival? Miért jó nekik, ha megalázott, a kiégés kockázatának kitett pedagógusok (Kövér László szavaival élve) „vesződnek az iskolában”? Miért nem látják, hogy hányan tüntetnek a tanáraikért?