Zajba dugjuk a fejünket, mert nem akarjuk hallani ami belül van

Szeretem a csendet. Amikor nem szól a zene, nem szól a TV, a rádió. Általában az autóban sem kapcsolom be a zenét. Annyira „sűrű” az életem, hogy igyekszem minden pillanatot kihasználni, amikor „magam” lehetek. Rendezem a gondolataimat, az érzéseimet. Tervezek, fogalmazok, rendszerezek. Ezért szeretek sárkányhajózni is. A vízen csend van. A kertben is csend van, amikor teszek-veszek. Persze a fűnyíró az zajos, viszont minden mást kizár a zaja. Péter, állandó olvasó szerzőnk írása.

Feleségem nem érti ezt. Neki kell, hogy valami „zajongjon”.

A TV, a rádió. Mindegy, csak ne legyen csend. Én kelek korábban, és szeretek csendben matatni, készülődni, reggelizni. De ha a feleségem is korán felkel, akkor vége a reggelnek. Rádiózunk. Azt nem szeretem. Nekem kell a csend reggel.

A csend arra kényszerít, hogy magunkba nézzünk. Meghalljuk magunkat.

Elkalandozzanak a gondolatok. Néha a teendők jönnek elő. Néha a jövő heti munkamegbeszélés. Néha a magánélet. A mindennapok. A hogyantovább. Ami néha jó. Néha meg nem jó.

Van az az állapot, amikor „zajba” dugjuk a fejünket, mert nem akarjuk hallani, ami belül van.

Vagy amikor túl nagy a zaj, a zűrzavar „belül”, és el akarjuk nyomni. Reménykedünk, hogy az idő majd lecsendesíti. Néha valóban így van. De néha ez csak menekülés, csak időhúzás. Ami nem jó.

Ti mikor voltatok utoljára csendben? Nem úgy, hogy nem beszéltek, hanem csend van körülöttetek.

Nem keresitek a zenét, a háttérzajt. El tudjátok viselni, hogy nem vonja el semmi a figyelmedet, mert csak TE vagy ott?
Régen, sok-sok éven keresztül, a zene, a dal, az ének az ünnepnapok kiváltsága volt. Alig néhány évtizede elérhető bármikor a dallam, a hangszerek keltette dal. Pedig a zenének, a dalnak ünnepnek kellene lennie.

Elrévedés, elringatás… bódult belefeledkezés. Lélekgyógyító összhang.

A kamaszok számára a zene lételem.

Nagyon sokan szinte képtelenek csendben ülni. Pedig a felnőtté váláshoz, az átalakuláshoz, a „bebábozódáshoz” éppen a csend kell. Mert akkor alakul igazán ott belül a felnőtt, akkor „érik” a kamasz. Csendben kellene felépíteniük magukat, azt hiszem.

A lányom egy-egy fárasztó edzés után sokszor kér az autóban hazafelé: „Apa, ne kapcsolj zenét, legyen csend!”. És csak ülünk a csendben, elmélázva, hazafelé. Talán végigpörgeti magában a napot, az edzést. Talán egyszerűen csak „megtelt” az agya. Nem tudom. De ilyenkor érzem, hogy mennyire az ÉN lányom.

Sokan mondják, hogy az aktuális hangulatukhoz keresnek zenét. Nálam ez éppen fordítva van. Ha épp „zajra” vágyom, akkor elindítok valamit a Youtube-ról. És attól lesz érzelgősebb vagy éppen nagyonbulizós a hangulatom. Néha kerülök bizonyos zenéket, mert tudom, hogy milyen hangulatom lesz tőle, milyen érzéseket hoz elő. És ezekhez nem mindig van erőm.

A csend jó. A csend tanít. A csend mindennek a közepe. Kezdete és vége.

Fotó:pexels.com