Régen, amikor több generáció élt még egymás közelében, akkor könnyebb volt megfelelni azoknak az elvárásoknak, amikkel egy fiatal, nem fiatal anya szembekerült. Volt egy nagymama vagy egy tapasztaltabb nő a családban, aki segített megbirkózni a nehézségekkel. Volt egy jól követhető minta, aminek egyszerűbb volt megfelelni, mint a mai irreális követelményeknek. Drixler Imola írása.

Nem is voltak ilyen elvárások vagy nem tudtunk róla, mert nem volt hol “megnézni”, utánajárni, képeket nézegetni online…

Nem nyomasztották őket azok a kemény és hamis (ezt tegyük hozzá mindenképp) víziók, amik ömlenek ránk a mai világunkban a média különböző területeiről. Vidd el a hegyet is a hátadon, miközben

Mary Poppins angyalarcú mosolyával terelgesd a pufók édes gyermekeket párás szemeddel magad körül; a saját kertedben termesztett biozöldségből főzz többfogásos vacsorát, mint Nigella Lawson természetesen.

Egyre többen küzdenek szorongásokkal amiatt, hogy nem tudnak megfelelni annak a belső eszményi képnek, ami kialakult a fejükben arról, hogy milyennek is kellene lennie egy anyának. Egy tökéletes anyának.

Nem kell tökéletes anyának lenni. Elég csak elég jó anyának lenni.

Nekem már két nagyfiam van, mögöttem vannak a fenti kételyek, kérdések, megfelelések, amikkel régen birkóztam.

Nyugi. Kitaláltam magamnak azóta egészen más, sokszínűbb parákat. Csudi változatos parák vannak, tudtátok?

Én is éreztem régen, hogy a legjobb anyuka akarok lenni: mindig mosolyogni; türelmesnek lenni; játszani a gyerekeimmel, amikor csak lehet; megállni a helyem a munkában tökéletesen; nőként virítani. De nem tudtam ezeknek mind megfelelni és a leginkább azon a területen éreztem lelkiismeret furdalást, ahol a legjobb szerettem volna lenni: anyai minőségemben.

Ha ingerült voltam velük, akkor emésztettem magam; ha kevés időm volt rájuk, akkor szaranya címet ragasztottam magamra.

Aztán elolvastam Bruno Bettelheim, Az elég jó szülő című könyvét, ami óriási segítséget adott nekem, hogy a helyére rakjam magamban a gondolataimat és a szorongásaim ezen része feloldódjon. Sok Vekerdyt olvastam, ami szintén irányt mutatott, hogyan váljak laza anyukává. Szeretem őt. Ha tudtok, menjetek el az előadásaira, hónapokig fogtok csemegézni belőle!

Rájöttem, hogy nekem kell jól éreznem magam a bőrömben, akkor lesz a srácaimnak is jó, türelmes anyjuk.  Elkezdtem magamra figyelni picit jobban: eljártam jógára, barátnőkkel néha külön programra, kozmetikushoz, könyvtárba olvasni. Ráéreztem, hogy fel kell töltenem a tankomat, ha menni szeretnék tovább könnyedén.

És elkezdtem pszichológushoz, majd később kineziológushoz járni. Életem egyik legjobb döntése volt.

Azt gondolom, hogy mindenkinek kijárna egy jó, lélekhez értő szakember.

Szebb és könnyebb lenne a világ bennünk is, körülöttünk is. Talán az egyik legfontosabb, legkeményebb lecke volt megtanulni szeretni magam. Még mindig tart a tanulási folyamat. Még bootolás van.
Ma már nagyok a srácaim. Van egy laza anyjuk. Ők nem biztos, hogy így gondolják,

de ez már hol érdekel engem?

Néha visszasírom azt az időszakot, amikor a víz folyt a hátamon attól, mert még meg akartam felelni a sok elvárásnak. De nem emiatt nosztalgiázom, hanem amiatt, mert akkor még kicsik voltak a gyerekeim. Akkor még bújtak hozzám; este mesét vagy regényt olvastam fel nekik az ágyban; esőben, gumicsizmában gesztenyét szedtünk és gesztenyebabákat gyártottunk; zongoraórákra jártunk együtt Dóra nénihez; gyurmáztunk; lisztfelhőben linzert sütöttünk; fűben feküdtünk; festékkel összefestettük magunkat; hatalmasakat sétáltunk macikkal, autókkal a hónunk alatt.

Nekem ez az időszak elmúlt. Nekem már nem cuki kisgyerekeim vannak otthon, hanem nagy lovaim.

Nyihognak, hosszú a lábuk, időnként büdösek, de az enyémek. Tudjátok: Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk! Cukik ők is, de na, nem akarnak már gyurmázni, ezt tudomásul kell vennem. Minden kornak megvan a maga szépsége a kölköknél is. Ki kell élvezni azt, ami van.

Ahogy az anyjuk korának is megvan a maga szépsége: a Mary Poppins babérokat már kipipáltam; Nigella Lawsonnak lusta dög vagyok; úgyhogy nem maradt más feladat és kihívás, mint szexistennőnek lennem.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!