Különóra dilemma

Óriási biznisz a különóra. Mindenki volt már életében legalább egy különórán a gyerekkel, később kamasszal. Kipróbáltuk, mert kell. Kipróbáltuk, mert mindenkinek jár különórára a gyereke. Aztán otthagytuk. Megbántuk. És jött a következő. Kárpáti Judit amikor írta ezt a cikket tudta, hogy darázsfészekbe nyúl. A különóra dilemma mindannyiunk dilemmája egyszer.

Mi a dolgom és mi nem?

Sokszor az az érzésem, hogy ma a gyereknevelés kapcsán jóval nagyobb felelősséget gondolunk a magunkénak, mint amekkorára valójában szükség volna.

Amikor azt a kijelentést hallom, hogy a gyerekeimért dolgozom, ők motiválnak, mindig értetlenül hallgatok.

Soha nem motivált egyetlen munkában sem a fiam, kivétel, amikor róla írok, igen abban, persze, hogy nincs nagyobb ösztönző erő. De hogy miatta akarnék pénzt keresni, sikeresnek lenni?

Az persze nyilvánvaló, hogy annyi pénzt akarok keresni, hogy kifizessem a magániskolát, ahova jár. Ma, itt Magyarországon, ezért felelősnek érzem magam. Sajnos. Mert sokkal jobb lenne, ha még ezért sem terhelne felelősség. Úgy gondolom, hogy az én felelősségem az érzelmi szükségleteinek a teljes kielégítése, a biztonságos otthoni légkör kialakítása és egy szintig nyilvánvalóan a mindenféle testi és tárgyi szükségleteinek a megteremtése. De hogy nekem kéne mindenáron kikutatni, lekövetni, kajtatni, mi lehet, ami majd őt boldoggá teszi és ennek a keresgélésnek a közepette hurcolni helyekre, ahol lehet, ezt megleli? Nem, ezt egyáltalán nem tartom követendőnek.

A világ rengeteget változott, de helytelenítem, amikor csakis a világ változására fogva teszünk dolgokat egészen másként, mint ahogyan tulajdonképpen egykor már valahogyan bevált. A világ valóban változik, hogyan ne tudnám, amikor az egyik téma, amivel nagyon sokat foglalkozom a munkám során a technológia, a digitális világ. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy

maga az emberi természet nem változik, ami változik, azok a szokások, a világ alakulásával.

De az ösztönök, alapvető mozgatórugók ugyanazok.

Ha pedig így van, nem akarok a gyerekkori önmagamra úgy gondolni, mint letűnt kor gyermekére, akinek egykori és azóta szerzett tapasztalatai mehetnek a kukába. Így gondolkodva, egyértelmű számomra, hogy

teljesen felesleges a fiamat délutánonként rajzszakköre járatnom.

Azért ezt a példát írom, mert jól rajzol, ennél fogva miért is ne lehetne azt gondolni, hogy ezen a vonalon kéne elindulni, ebben kéne támogatni, fejleszteni a tudását, esetleges tehetségét? De az a helyzet, hogy a fiam egyáltalán nem akart soha ilyen foglalkozásra járni. Kérdeztük, nem akart. Rajzolt, rajzol, időnként nem rajzol. Ahogyan én egykor otthon délutánonként tanulás helyett újságot készítettem, reklámokkal, társkeresővel, „orvos válaszol”-lal. De nem jártam diákújságíró körbe és nem voltam a sulirádió szerkesztője sem, hovatovább egy ostoba tanár megbuktatott nyelvtanból.

Aki már kicsinek is tudják

Van persze egy más aspektus is. Mert akadnak gyerekek, akik nagyon pontosan érzik már egészen fiatal korukban, mi vonzza őket eltántoríthatatlanul. S. Takács Andrist egészen kis kora óta ismerem és emlékszem, hogy tíz évesen már hírességekkel készített interjúkat és diák újságíróként dolgozott, ma pedig számlálhatatlan tévés díjat tudhat magáénak. Nemrég készítettem interjút Rátai Danival, a feltalálóval, aki óvodában a varázsceruza kapcsán kezdett el gondolkodni egy 3D nyomtatón, 19 éves korában pedig megvalósított egy olyan virtuális valóság berendezést, aminek okán kisbolygót neveztek el róla és persze ő is díjesőben fürdik, azóta is.

Ott vannak híres sportolók, zenészek, akik már gyerekként tényleg megszállottan követték az útjukat. Egy ilyen gyereket kötelesség támogatni, kísérgetni és segíteni. Ott van helye annak, hogy délután a szenvedélyével foglalkozhasson. Bár van egy gyanúm, hogy ezek a gyerekek sokszor különórák nélkül is pontosan ugyanoda jutnak el, gyakran autodidakta módon, otthoni elmélyüléssel. Kivétel a sport, a zene ez alól.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy az én fiam, akár tök a veteményben, itthon kotlik óvodás kora óta minden egyes délutánon. Középsős kora óta öt különböző sportágat próbált ki egy-egy évre, mire rájött, hogy őt csak a foci érdekli. Így tízévesen ez a sport maradt, erre jár hetente kétszer, háromszor. Hétfőtől már egyedül megy, nem fuvarozom többé, az edzés végére megyek érte.

Mert azt sem gondolom, hogy nagy büszkeség, amikor kirak valaki egy matricát a kocsijára; „Anyataxi”.

Van egy életem, nem azért, hogy a gyerekemet fuvarosként szállítsam, olyan helyekre, amik évekkel később a feledés homályába vesznek az ott szerzett „tudással” egyetemben. Majd, ha lesz a fiamban elszánás, megy egymaga felsős korában és egyáltalán nem aggódom amiatt, hogy lemaradna, ha 12 évesen kezd bele valamibe. Mert példának okáért

úszni is megtanult, ötévesen egy hónap alatt és pont olyan jól úszik, ahogyan azok, akiket babaúszásra vittek és felzargattak a délutáni alvásból.

Nem szégyellem, hogy én inkább aludtam a gyerekkel együtt, mert akkor is volt bennem ennyi önzés vagy lehet, hogy bizalom abban, hogy nem ezen múlik, megtanul-e úszni a kölyök.

Tudás helyett készségek

Ahogyan már említettem nem idegen tőlem a technológia világa, napi szinten foglalkozom ezzel a témával, most mégis úgy gondolom, hogy nem feltétlenül kell mindenáron már gyerekként programozást tanulni. Mert az egész olyan gyorsan változik, hogy minek ültessem egy padba tízévesen?

Látom, hogyan alakul minden és sokkal fontosabbnak hiszem a tényleg teljesen más világhoz szükséges készségek fejlesztésében támogatni, mint az egzakt tudásban. Ezek számítanak majd, nem az, amit, csak én akarom, hogy tudjon és szerdánként hattól hétig valahol tanuljon.

Akarhatom egyáltalán, hogy az ő munkája, a tanulás végeztével ismét tanulásba fogjon?

Miért akarnék helyette dolgokat? Miért venném el tőle a lehetőségét, hogy a gyerekkora szabadságában legye ideje megérni rá, hogy megtalálja saját magát? Ezért gondolom úgy, hogy a szülőként nekem nem dilemma a különórák hanyagolása.

Amiben jobban hiszek; most az én dolgom megtanítani, azzal, ahogy élek, hogy boldog legyél, hogy magadat boldoggá tedd, a te dolgod lesz, Milán!

Fotó:pexels.com

 

Oszd meg a véleményed velünk!

Szerző: |2018-11-06T06:50:18+00:002018.11.06.|Azanyja, Slide|