Lassan tíz éve, hogy az írás megmentette az életemet, ugyanis ha egy barátnőm nem javasolja, hogy írjam ki magamból a fájdalmamat, akkor talán teljesen másképp alakult volna minden.
A házasságomat – csakúgy, mint a biciklimet - évente egyszer eltolom szervizbe egy kis olajozásra, csavarok meghúzására stb. Néhány párterápiás ülés után egy jó darabig olajozottabban működünk. Az idei –
Mostanában az elmúlás mifelénk állandó aktualitás. Lányomnak többek között leesett az is, hogy a halál nem átmeneti Hófehérke - szundi, hanem végleges és elkerülhetetlen valóság. Amikor épp nem valami eszement
6 év GYED és 5 hónap karantén alatt szereztem annyi önismeretet, hogy tudjam: ha objektív körülmények nem kényszerítenek arra, hogy kibújjak a melegítőmből, akkor nem fogok kibújni belőle.
Különösebben sosem érdekelt, hány gyertya ég a tortán és mennyire mutatja az időt.
Mindenkinek van egy története, hogy kamaszkorában vagy fiatal felnőtt korában hogyan, mikor, miért keveredett el egy nőgyógyászhoz.
Aki átélte már a válás minden fázisát, annak ismerős lesz ez a történet.
Ha eszembe jut nagyapám, egy zsúfolt antik íróasztal mögött üldögélve látom őt.
Hol kezdődik a nők elleni erőszak? Hogy lehet erről közösen gondolkodni?
Az év eleji fogadalmaknak nem vagyok nagy mestere, december vége felé azonban némi önsorsrontó késztetéstől vezérelve motivációt érzek arra, hogy a fejemben visszapörgessem az elmúlt 12 hónap főbb történéseit.