Döbbenetesen sok kamasz kerül most hozzám iskolafóbiával. Többen vannak, akiket hetek, hónapok óta nem lehet bevontatni az intézménybe. A többség bejár ugyan, de krónikus fejfájástól, hasfájástól, hányingertől, rossz közérzettől szenved – szeptember 1. és június 15. között. A „gyerek szomatizál” jelenség körülbelül annyira evidens, mint az, hogy este fogat mosunk. Salát Janka írása.

Szülőként empatizálunk gyermekünkkel, aztán betoljuk arra a helyre, ahol retteg a Damoklész kardjaként lebegő feleltetés lehetőségétől, az egyeseket osztogató tanártól, a kiközösítő lánycsapattól vagy a verekedős fiúktól.

Mint valami eleve elrendelt alapigazság, elfogadjuk, hogy a suli szar, de valahogy túl kell élni. Fel sem merül, hogy ennek nem feltétlenül kellene így lennie:

az iskola akár a biztonság és az önmegvalósítás helyszíne is lehetne.

Hát normálisak vagyunk mi?

Egy teljes társadalom belenyugszik a helyzetbe, hogy az iskola ab ovo rossz? Szülőként talán felvesszük a harcot egy-egy tanárral, vagy próbálunk tenni a kiközösítés ellen, de miért nem vesszük fel a harcot a rendszer anomáliáival? Mintha nem lenne elég nehéz a helyzete sok gyereknek, az iskola még egy lapáttal súlyosbítja a helyzetet. Az oktatási rendszer betegít.

Az általam ismert serdülők többsége az iskolát valami kötelező rossznak tekinti, ami – a még valamelyest motivált gyerekeknél – arra szolgál, hogy majd a Nagybetűs Életben boldogok lehessenek. A baj csak az, hogy a boldog munkavégzés víziója csak keveseknél válik valóra. A Deloitte Big Quit felmérése szerint a magyar munkavállók fele épp a felmondását fontolgatja.

Sokkal jobb lenne, ha a születés, bölcsőde, óvoda, iskola már maga lenne a Nagybetűs Élet.

Meggyőződésem, hogy a gyerekeke azért érzik magukat rosszul az iskolában, mert úgy várunk el tőlük intellektuális teljesítményt, hogy az alapvető szükségleteik betöltésének fontosságát teljesen figyelmen kívül hagyjuk. A Maslow-féle szükségletpiramisban az olyan cizellált szükségletek, mint a tanulás, a világ megismerése, a kíváncsiság a piramis csúcsán, az önmegvalósítás szintjén jelennek meg abban az esetben, ha az ennél alapvetőbb szükségletek már ki vannak elégítve.

Az a gyerek,

  • aki éhes, fázik, fáradt, pisilnie kell (fiziológiai szükségletek szintje),
  • aki fizikailag vagy érzelmileg nincs biztonságban – mert elárverezik a házukat, vagy verik, elhanyagolják, esetleg éppen válnak a szülei (második szint),
  • aki azt érzi, hogy nem tartozik sehova, nem szereti őt senki (szociális szükségletek szintje),
  • vagy folyamatos kritikában van része, soha nem kap elismerést (negyedik szint),

az nem lesz képes arra fókuszálni, hogy a tananyag nyomokban izgalmas és hasznos kincseket is tartalmaz.

Lehet, hogy a gyerekek fele több-kevésbé kielégített fiziológiai és érzelmi szükségletekkel érkezik az iskolába, ellenállóképessége lehetővé teszi, hogy képességeinek megfelelő érdemjegyeket szerezzen, de gondoljunk csak bele, hány gyerek érkezik sérült családokból!

Az a gyerek…

Becslések szerint legalább 400 ezer gyerek szülei küzdenek alkoholproblémával. Az ő gyerekük nem feltétlenül a tanulással van elfoglalva, hanem a szülő megmentésével, vagy azzal, hogy elmeneküljön a nyomasztó közegből.

OLVASTAD MÁR?  Az életnek éppen a halál ad értelmet

A gyerekek fele megtapasztalja a szülei válását, amivel alapjaiban rendül meg a biztonságos világba vetett hitük. Nem véletlen, hogy a válási krízis közepén szinte minden gyermeknek romlik a tanulmányi eredménye.

Sajnos sok gyerek soha nem tapasztalhatja meg a biztonságos világrend kialakulását a válást követően, mert a szülők akár évtizedekig folytatják az egymással vívott harcukat.

A különböző kutatások 9-15% közé teszik a személyiségzavarral küzdő felnőttek arányát a populációban. Az ő gyerekeiknél szinte bizonyos, hogy sérül valamely fontos alapszükséglet: feltétel nélküli elfogadás, intimitás, spontaneitás, szabad érzelemkifejezés stb.

Egy borderline vagy nárcisztikus anya/apa gyermeke kimondhatatlan kínokat él át, miközben abban a hitben él, hogy ez a normális. Azt hiszi, hogy a család az az intézmény, ahol a gyerek szükségletei nem számítanak.

A (Bánki György által nagyszerűen elnevezett) dísz-funkcionális családokról a környezet azt hiszi, hogy minden rendben, miközben a gyermek elviselhetetlen magányt, szégyent, elutasítottságot és önutálatot él át.

Vannak szülők, akik éppen súlyos depresszión mennek keresztül, vagy rákbetegséggel küzdenek. A biztonságos családi bázis helyett alapállapottá a szorongás és a bizonytalanság válik.

Vannak azok a gyerekek, akiknek szülei létbizonytalanságban élnek egyik napról a másikra.

És vannak persze a gyerekek, akik „alanyi jogon” lógnak ki a sorból: autizmus spektrum zavarban vagy ADHD-ben érintettek, vagy sokkal okosabbak, vagy sokkal gyengébb kognitív képességűek, mint az átlag.

Róluk a magyar oktatási rendszer teljesen lemondott.

Létbizonytalanság, válás, betegség, gyász, függőség, mentális zavar

A gyermeknek joga van a boldog gyermekkorhoz. Nem tudunk meggyógyítani minden családot, de – ha lenne döntéshozói szinten szándék – lehetne az iskola az a hely, ahol minden gyerek biztonságban van. Lehetne egy hely, ahol egészséges személyiségstruktúrájú, megbecsült, önazonos, nem túlterhelt felnőttek sokasága arra törekedne, hogy a gyerekek elfogadást és szeretetet éljenek meg felnőttektől és egymástól egyaránt.

Az iskola feladata – megítélésem szerint – az lenne, hogy a kíváncsiság, és tudásvágy felkeltése érdekében megpróbálja pótolni azokat a hiányosságokat, amelyekkel a különböző gyerekek érkeznek.

Az iskolában eltöltött idő felének arról kellene szólnia, hogy a gyerekek feltöltődnek. A testileg-lelkileg jóllakott gyermek agya a tudást szivacsként szívja magába, szinte észrevétlenül.

A tudás elsajátítása akkor válik örömforrássá, ha a gyerek azt érzi, hogy a tudást közvetítő intézményben elfogadják és tisztelik őt.

Tanárok és álmaim iskolája

Ehhez persze nulladik lépés lenne egy mentálisan ép és stabil (nem a felmondást fontolgató, vagy a nyugdíjig centit vágó) pedagógus társadalom.

Egy tanárnak éreznie kell, hogy személye fontos és értékes, a társadalom pedig nagyra becsüli munkáját.

Vannak természetesen, akik személyiségükből fakadóan alkalmatlanok arra, hogy gyerekek között legyenek. Ők ne legyen gyerekek között. Ne fordulhasson elő, hogy tartogatjuk az alkalmatlan tanárokat, mert nincs másik!

OLVASTAD MÁR?  Ki beszél a szülőkről?

Egészen más eset az, amikor valaki kiégés, vagy akut krízis miatt jelen pillanatban képtelen kihozni magából mindazt, ami benne rejlik. Az intézmény feladata ilyenkor az, hogy a tanár kapja meg a megfelelő támogatást, a pihenés, feltöltődés és fejlődés lehetőségét, hogy újra képes legyen betölteni pozícióját! Csak az tudja gyerekek érzelmi tankját feltölteni, aki maga is lehetőséget kap a feltöltődésre.

Álmaim iskolájában a tanárok ismernék a gyermekek anamnézisét, családi hátterét.

Egyszerű elszigetelni a többiektől az agresszív Petikét, és mit sem tudni arról, miért rossz a magaviselete. Amint megtudjuk azonban, hogy Petikét 5 évig egy paranoid skizofrén nő a lakásba zárva nevelte (a gyermekvédelem kicsit későn kapott észbe), azóta pedig gyermekotthonok és nevelőszülők között passzolják oda-vissza, máris sokkal nehezebb nem hús-vér emberként tekinteni rá, hanem pusztán zavaró tényezőként. Azt hiszitek, túlzok, de nem! Petikék – hasonló háttérrel – minden általános iskolában vannak (középiskolára kihullanak a rendszerből).

Álmaim iskolájában törekednének arra, hogy minden gyermek megtapasztalja a valahová tartozás élményét,

legalább napi egy-két órában közösségépítő foglalkozásokon vennének részt, nagy hangsúlyt helyeznének az önismeretre, a csoportdinamikai folyamatokra és az empátia élményszintű megtapasztalására.

Álmaim iskolájában nagyon sokat mozognának a gyerekek, de soha nem osztályoznák a testnevelést.

A testmozgás alapszükséglet – leosztályozni olyan, mintha az ebédelés vagy az alvás minőségét osztályoznánk.

A tantervet – hogy mit is kell a gyerekeknek tudni – széles társadalmi egyeztetés tárgyává tenném. Oktatáskutatók, óvónők, tanárok, egészségügyi szakemberek, szociális munkások, pszichológusok, gazdasági szakemberek, társadalomkutatók bevonásával lehetne konszenzusra jutni, hogy mely készségekre és képességekre, illetve milyen tárgyi tudásra van mindenképp szükség a társadalomban.

Épp itt lenne az ideje, hogy feltegyük a kérdést: Mi az oktatás célja?

Minden szentnek maga felé hajlik a keze, én például oktatnék szociálpszichológiát. Szerintem fontos lenne

18 éves korra ismerni olyan alapvető társas folyamatokat, mint a bűnbakképzés, csoportnyomás, előítélet, sztereotípia, normalitás és deviancia egy adott közösségben, nemi és társadalmi szerepek stb.

Oké, nyilván arról álmodozom, hogy egy pirézeket pellengérre állító óriásplakát láttán az emberek legalább utánanézzenek, hogy kik azok a pirézek.

Álmaim iskolája állami fenntartású lenne, és minden sarkon állna egy.

Mindegy, hogy a gyerekedet egyikbe vagy a másikba viszed, ugyanazt a színvonalat kapod. Minden iskolában heterogén lenne a közösség, de a személyi és tárgyi feltételek lehetővé tennék, hogy a sokszínűségben rejlő lehetőségeket kiaknázzák. Ó, basszus, felébredtem… Bocs, muszáj mennem basztatni a kölyköt, hogy javítsa ki a fizika egyesét, különben nem veszik fel egyetlen elit gimnáziumba sem…

Oszd meg a véleményed velünk!