Egy macska lakik a vállamon. Nem vagyok  módosult tudatállapotban, és pszichózisba sem estem. Tényleg ott lakik. A négy gyerekem meg a másik két földhözragadt macskám tanúsíthatja. Ettől persze még bolondnak tartanak mindannyian, de szakmai szempontból azt gondolom, hogy nagyobb gáz azt képzelni, hogy egy macska lakik a válladon, mintha tényleg ott lakik. Szóval alapvetően rendben vagyok. Salát Luca írása.

A macska, mint figyelemelterelő

Moji cicát a lányaimmal találtuk soványan, lázasan, sebekkel teli testtel az úttesten elterülve. Szó nélkül pakoltuk be a kocsinkba és kezdődött a harc az életéért. Mire meggyógyult – hiába mondták a gyerekek, hogy adjuk árvaházba állatmenhelyre – már nem volt visszaút, Moji hozzám tartozott.

Sajnos a koragyermekkori traumák miatt fogyatékkal élő macska. A mozgáskoordiációja csapnivaló, vele az élet csupa törött üvegcserép, mert lever, leborít, felborít, leesik…

A legegyszerűbb ok-okozati összefüggést sem képes megérteni, bután néz rám, amikor kinyitom az ablakot, nem esik le neki, hogy a nyitott ablak a kertben való játszás lehetőségét jelenti. Jelenleg a szobatisztaságra nevelés zajlik, kevés sikerrel, sajnos nem érti, hogy az almot nem megenni, hanem belekakilni kell.

Moji kábé egyetlen dolgot ért a körülötte lévő világból: a biztonság én vagyok. Ha meglát, nyávog, a lábamba csimpaszkodik, s addig nem nyugszik, amíg fel nem veszem a vállamra. Szerintem veszek egy bébihordozót, hogy újra két kézzel tudjak háztartást vezetni.

Nem, a tejelválasztásom még nem indult el.

Viszont sokat beszélgetek Moji nővéreivel, hogy ne bántsák a kicsit, és viselkedjenek okosan, mert ők mutatják a példát a kistesónak. A kölykeim azt mondják, ne terheljem a két idősebb macskánkat ilyen hülyeségekkel. Moji egy nyomoronc, én pedig megkattantam.

A gyerekeim nem értik, mekkora mázlijuk, van, hogy a kisgyermekes lét dinamikájában már nem őket betegítem meg, hanem a három macskával játszom  papásmamást.

Kezdetben, amikor hazaérkezve elkiáltottam magam,

Sziasztok, megjöttem, hol vagytok drágáim?

Először mind a négy kölyök engedelmesen dugta elő a fejét a szobájából,

 Helló, itt vagyok,

most már csak kikiabálnak,

A macskáid a kanapén alszanak, nyugodjál le, megvannak.

Egyszer azért volt egy pillanat, amikor rés keletkezett rendíthetetlen mentális állapotomba vetett hitemen.  Az állatorvost hívtam időpontért,

Jó napot kívánok, Salát Luca vagyok, a Moji cica anyukája…

Gyorsan javítottam,

bocs, nem az anyukája, hanem a gazdája…

Nyilván már késő volt, hogy fenntartsam egy normális anyuka gazdi látszatát.

OLVASTAD MÁR?  Ne várjunk a gyerekektől többet, mint amit a felnőttektől várunk!

A “lebegő” negyedik

Egyik este azonban különös dolog történt.

Mikor bekuckóztam a maccsokkal az ágyba, belém hasított a felismerés. Az est folyamán csak három gyereket láttam, nekem pedig emlékeim szerint négy darab van belőlük. Fogalmam sincs honnan jött ez az önsorsrontó gondolat. Mindenesetre innen már csak egy lépés volt kisakkozni, hogy az első alomból a szőke fiú hiányzik a készletből.

És ekkor tetéztem a bajt. Ráírtam telefonon.

A válasz azonnal érkezett. Önmagában már ez elég ijesztő volt, de kivert a víz, amikor a kommunikáció nem egy ja, he, oks, jövök, szarkupac-emoji formájában záródott rövidre, hanem alany-állítmányból álló mondatok záporoztak felém.

Elment mulatni a barátaival, de a barátai nincsenek sehol, ezért elment más barátaihoz, de azokat se találja, és ő most egyedül lebeg a semmiben és nem tudja, mi legyen.

Megmondtam, mi legyen. Hívjon egy taxit és húzzon haza. Két óra múlva arra ébredtem, hogy fáj a derekam egy rajtam szunnyadó macskától. Miután óvatosan arrébb raktam a kis drágát, a semmiben lebegő fiam után kezdtem kutatni. A szobája üres. A telóján 1 órája volt aktív utoljára.

Amúgy meg nem elérhető, kérem, hagyjon üzenetet…

Az “idegbeteg” anyjuk

És akkor hajnalig volt időm megérteni, hogy körbebástyázhatom magam bárhány fogyatékkal élő és neurotipikus cicával, de főállásban a felnövő félben lévő és villámgyorsan önállósodó gyerekeim

idegbeteg anyukája maradok örökre, akinek hátralévő életében a babaszagú buksik helyett csak a magányos aggodalmaskodás marad.

Tök jó, hogy már nem én szállítom őket, nem én szervezem a programjaikat, és kezdem visszanyerni az életemet. De reggel, amikor egyedül indulnak egyetemre, iskolába, munkába busszal, villamossal, saját autóval vagy gyalog, akkor én a kanapéra kuckózva szürcsölöm a reggeli kávémat és közben

azon kattogok, hogy beérnek-e épségben, nem jön-e egy cukros bácsi, egy sínek alá lökdösődő részeg vagy egy jobbkéz-szabályt nem ismerő idióta.

És este, amikor koncerten vannak, falat másznak, éjszakai munkát vállalnak egy kocsmában vagy a barátnőjüknél alszanak, én ugyanazon a kanapén kucorgom egyedül, mint reggel, csak tejeskávé helyett hosszúlépéssel a kezemben mantrázom, hogy lécciléccijóistenemcsakmostazegyszernetörténjensemmibaj…

25 év után nem az én feladatom, de mégis…

Jó, hogy senki nem nyaggat, csak egy macska karmolja véresre a nyakamat, de mi ez az apróság 25 év gyereknevelés után. Jó, hogy végre nem az én feladatom az életük menedzselése.

De ettől még az én gyerekeim. A legféltettebb kincseim. A legeslegjobb dolgok, amik megestek velem az életemben.

Esküszöm, nem hiányzik, hogy itt lihegjenek a fenekemben. Csak ez a rohadt aggodalom ne lenne.

OLVASTAD MÁR?  Feldíszített karácsonyfák lihegnek az arcunkba

(Hajnalban hazaérkezett az első alomból való szőke gyerek. Megkönnyebbülten kiabáltam ki neki a macskák alól,

Végre, hogy itt vagy…

ő pedig nem lebegve, nálam ezerszer  tisztább tudatállapotban dugta be a fejét a hálószobámba,

Te hülye vagy mama?! Minden rendben, végül megtaláltam az összes barátomat és velük kocsmáztam. Majd kelts fel lécci kilenckor, mert be kell mennem az egyetemre, és kérj tüdőszűrőre egy beutalót, mert már ezerszer mondtam, hogy kell a melóhoz, és te képtelen vagy elintézni…

Oszd meg a véleményed velünk!