Egyszer anyám éhségsztrájkba kezdett. Azt mondta, addig nem eszik, amíg apám nem száll be az otthoni munkákba. Salát Luca írása. Apám először röhögött, aztán miután anyám már néhány napja nem evett, beadta a derekát. A “hetes-rendszer” szerint egyik héten anyánk, másik héten apánk gondoskodott rólunk és a háztartásról.
Egyik hét, másik hét
Ez azt jelentette, hogy az egyik héten volt tiszta ruhánk, kaptunk uzsonnát, és meleg ételt ettünk. A másik héten üres volt a hűtő, tele a szennyes kosár, hétvégén pedig a piaci kifőzdéből hozott hideg rántottgombát ettük. Sokat fohászkodtunk azért, hogy a szülői értekezlet anyánk hetére essen, mert apánk polgárpukkasztó viselkedése szekunder szégyenérzetünk melegágyát jelentette.
A “hetes”-rendszer szüleim életfogytiglan tartó izmozásának szimbolumává nőtte ki magát.
Egyértelmű volt, hogy úgy nem csinálom, ahogy tőlük láttam. Egy darabig jól működött. A lányaim apja talicskázta haza a pénzt, én pedig lubickoltam a fészekrakás gyönyöreiben. Az ötödik évre ugyan kicsit elrongyolódtak az idegeim, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy mentális jóllétem mellett épp gazdasági helyzetünk is megroggyant, így az antidepresszáns és a pszichoterápia mellett beköszöntött az életembe a munka is.
Ettől jobban lettem, viszont egyre kevésbé találtam viccesnek azt a kifejezést, amit évek óta röhögve használtunk. A “bugyipénzt” a férjem adta nekem azért, hogy amíg a gyerekekkel lébecolok, addig unalmamban fehérneműket vásárolgathassak magamnak. Sejthetitek, hogy a „bugyipénzen” több nadrágpelenkát vettem, mint csipkés bugyit.
Ahogy én értelmeztem
Eleinte hálás voltam, hogy a felállásom mellett sokat lehetek a gyerekekkel, végezhetem a házimunkát és ápolhatom a szüleimet. Na jó, ez utóbbit picit duzzogva tettem, de azt gondoltam, hogy ez az élet rendje. Nem áldozat voltam, inkább cinkostárs. Az otthon az én birodalmam volt,
a férjem pedig egyre sutábban mozgott ebben a térben. Bennem pedig erősödött a megvetés és az önsajnálat.
Egyszer egy este buliba mentem. Hamarosan hívott, hogy a gyerek orra esett, és a baleseti sebészeten vannak. Mártíromságom teljes tudatában rohantam a buliból a kórházba. Az inkompetens tökfej még egy baleseti sebészetet sem tud nélkülem megoldani. Aztán a távollétemben az egyik fiam a másiknak betörte a fejét, apuka pedig csak később hívott, hogy történt egy kis baj, de nyugi, gyerek feje összevarrva.
Rendesen kiakadtam, hogy a faszim egy ilyen vészhelyzetben NÉLKÜLEM hoz döntést.
Természetesen mindkét esetben levontam a következtetést, hogy apuka egy felelőtlen állat, aki még a gyerekeim testi épségét is veszélyezteti.
A láthatatlan munka világnapja a mindennapjaink, de…
A láthatatlan munka nemtől függetlenül igazságtalan, diszfunkcionális és kártékony. Ráadásul nem csak a férfiak, meg a gonosz társadalom a létezésének az oka. Nőként mi is sokszor támogatjuk.
Mert a láthatatlan munka kizsigerel, de hatalmat is ad.
Az anyák gyakori panaszai:
Egyszer vitte a gyereket a játszótérre, váltóruhát persze nem pakolt, ne tudd meg, milyen mocskosan értek haza…
Úgy dobálja fel a vizes ruhákat a szárítóra, hogy mindet meg kell igazítanom utána…
Isten ments, hogy ő vacsoráztassa a gyerekeket, olyan disznóól lesz, hogy egész este takaríthatok…
Mindenért szólnom kell, egyszerűbb, ha megcsinálom én…
Az apák panaszai:
Ha lemosom a konyhapultot, csak a balhé van, mert nem a törlőszivacsot, hanem a mosogatószivacsot használtam…
Valóban nem kötöttem be a gyereket a biztonsági ülésbe, amikor kiálltam a garázsból a kertbe, de szerintem túlzás azt üvöltözni, hogy ezzel a kölyök életét veszélyeztettem..
Segítenék bármiben, ha mondaná, mit akar, én tényleg nem veszem észre magamtól…
Egyéni vagy közös érdek
A játszma fenntartása lehet közös érdek. A női mártíromság csúcsra járatásával miénk a kontroll és az erkölcsi fölény.
A férfi pedig simán arra juthat, hogy a kanapén való hetrázásért megéri egy kis csesztetést elviselni.
Ezzel mondjuk mindenki veszít. Míg a nő egy túlterhelt idegbeteggé válik, addig a pasi azt se tudja, mi az asszony baja, viszont érzi, hogy a család perifériáján vergődő balfék lett belőle. Ezt a hülye játszmát legalizálja a városi legenda, miszerint a női agy a multitasking üzemmódra huzalozott, míg a férfiagy inkább egyfókuszú figyelemre képes.
A kutatások ezt nem bizonyítják. Ellenben pszichológiailag úgy működünk, hogy elhisszük ezt a baromságot.
Ha él bennünk a hit, hogy a nők jobbak multitaskingban, akkor ha erre látunk példát, akkor jól megjegyezzük, amikor pedig ezzel ellentétes jelenséget dörgöl a valóság az orrunk alá, hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
Ezt hívja a pszichológia megfigyelési torzításnak.
Ráadásul nőként valóban ügyesebbek lehetünk párhuzamos feladatok végzésében, egyszerűen azért, mert a szerepelvárásoknak engedelmeskedve megtanultunk így működni. Ez nem biológiai adottság, hanem tanult készség.
És mi nők még büszkélkedünk is ezzel. A férfiak pedig hajlamosak alábecsülni ezt a képességüket, és lássuk be, ezt az egósérülést a kényelem kedvéért néha megéri bevállalniuk.
Az igazságtalanság miatt való vekengés helyett célszerű apró lépéseket tenni a változásáért.
Például
Például szólhatunk a pasinknak, hogy mosogasson el. Meg fogja tenni. Lehet nem első kérésre, és lehet picit ételmaradékos marad utána a tányér. De tényleg ez a fontos?
A férfiak többsége nem született kognitív deficittel se a háztartási munkák, se az emlékezés területén.
Engedjük el azt a mítoszt, hogy mi nők jobban értünk a gyerelneveléshez, meg a háztartáshoz, a férfiak pedig trógerek. Bízzunk bennük. Még akkor is, ha néha decemberben szandálban viszik a gyereket óvodába, vagy fektetve pakolják be a mosogatógépbe a piszkos poharakat.
Szerintem kevesebb paramama létezne, ha a férfiak lazaságából tanulnánk. Márcsak a gyerekeink miatt is megéri.
Egyrészt, ha nem egy túlterhelt, savanyú képű anyukával, és egy fizikailag és lelkileg is láthatatlan apukával nőnek fel, hanem egy lazább, rugalmasabb, akár konfliktusokat is felvállaló szülőpárossal, akkor mindenkinek jobb lesz.
A láthatatlan munkába egyébként a gyerekek is bevonhatók. Még a fiúk is. Nekem például későn esett le, hogy a fiaim helyett mindig a lányaimnak óbegatok a kanapéról, hogy fáradt vagyok, teregessék ki a vizes ruhákat..
Ha mártírkodás és a bugyipénz természetes elfogadása helyett törekszünk a láthatatlan munka láthatóvá tételére, és megosztására, nyerni fogunk. Többek között szabadidőt. Ráadásul a pasink is szerethetőbb lesz, ha nem inkompetens idiótaként bolyong a családi tűzhely körül, hanem aktív résztvevőként. Ennek a fő nyertesei pedig a kölykeink lesznek.
Világos? Na akkor holnap ki is viszi le a szemetet?
Oszd meg a véleményed velünk!