„Ebben a gyerekben nincs semmi tekintélytisztelet!” A kamaszt nevelő szülők egyik legégetőbb problémáját idéztem. Ilyenkor eltöprengek, miért a tekintélyt kellene tisztelni, miért nem az embert? A tekintély oly könnyen elillan. Egy autóbaleset, egy súlyos betegség, és a tekintélyes apafigura vagy neves szaktekintély, politikus, sportoló máris kiszolgáltatott, sajnálatot ébresztő figura lesz. Elég egy félresikerült interjú a tévében, egy hangos szellentés a katedrán, és a nagy tekintély máris odaveszett. Salát Janka írása.

Tiszteljük a nagyot, az okosat

Vajon amikor egy szülő nadrágszíjjal, becsmérlő szavakkal vívja ki „tekintélyét” a saját gyereke szemében, belegondol abba, hogy egyszer fordul a kocka, és idővel a gyereknek lesz fizikai és szellemi erőfölénye az egyre kiszolgáltatottabb szülő fölött? Belegondol, hogy egy gyerek, megtanulta, hogy

a kicsi és gyenge embert úgy kell rendre tanítani, hogy megalázzuk, bántjuk, kiabálunk vele, ezt a mintát fogja követni?

Bizonyára mindenki látott már felnőtt embert égtelenül kiabálni a saját 88 éves anyjával, amiért az dacol a gyógyszerosztásnál, vagy a tizedik elmagyarázás után sem érti meg, hogy működik a mobiltelefon. Idős korunkra pont olyan neveletlen, dacos, lassú felfogású és pelenkás emberek leszünk mint valaha gyermekeink voltak.

Ha annak a gyereknek az a természetes, hogy a gyengéket kiabálással lehet jobb belátásra bírni, akkor jó eséllyel az a gyerek 50 évesen is ehhez a zsigerileg jól ismert eszközhöz fog nyúlni.

Tiszteljük az embert

Mi lenne, ha nem azt tanítanánk a gyerekeknek, hogy tiszteljük a nagyokat, okosakat, erőseket, bátrakat, hősöket, szenteket, hanem azt, hogy

tiszteljük a másik embert, mert embernek született, emberi érzései vannak, mert a tisztelet mindenkinek alanyi jogon jár? A születés (fogantatás) pillanatától a halálig.

Őszintén, nem értem, a sörhasú, alsógatyában flangáló, asztalnál böfögő apuka miért érzi azt, hogy feltétel nélküli tisztelet jár neki – ha mástól nem is, de a gyerekétől igen?

Miért gondolja a szülő, hogy, amikor élete abból áll, hogy alázzák egymást a másik szülővel, akkor a gyerek azt tanulja majd meg, hogy anyával és apával tisztelettel kell beszélni.

Miért gondolja bárki is, hogy ha a gyerek anyatejjel szívja magába a „takarodj a szobádba”, „te nem vagy normális”, „nincs de”, „nem lesz belőled senki”, „mert én azt mondtam, és kész”

jellegű mondatokat, akkor ő ezeket nem teszi magáévá, és nem ugyanezt fogja visszhangozni bárkivel, akit egy kicsit is gyengébbnek érez magánál?

OLVASTAD MÁR?  Ne várjunk a gyerekektől többet, mint amit a felnőttektől várunk!

„Tiszteld Gyermeked!”

Véleményem szerint óriási tévedésben vagyunk, amikor a gyerektől várunk el tiszteletet anélkül, hogy mintát mutatnánk és tisztelettel beszélnénk a házastársunkkal, embertársainkkal, saját szenilis szüleinkkel, munkatársunkkal, a banki alkalmazottal, a gyerek óvónőjével, és mindenek előtt magával a gyerekkel.

Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! – ez tényleg ennyire egyszerű.

Ha születése pillanatától emberszámba vesszük a gyereket, és tisztelettel beszélünk vele és róla, akkor a gyerek épp csak annyira lesz szemtelen, amennyi egy őszinte szeretetteljes szülő-gyerek kapcsolat bájos csipkelődésébe belefér. Ahol így viselkednek a szülők, azt tapasztalom, hogy a gyerek tényleg szalonképes nemcsak a szülőkkel, de kortársakkal, pedagógusokkal egyaránt.

Tulajdonképpen neheztelek az Úristenre. Miért nem vésette fel arra a kőtáblára 11. parancsolatként, hogy „Tiszteld Gyermekedet!”?

Képzeljétek csak el, ha több ezer éve az öröklődik át generációról generációra, hogy mi mind, akik megszülettünk, értékesek vagyunk, tiszteletet érdemlünk! Milyen társadalomban élnénk, ha már az ükszüleink is anyatejjel szívták volna magukba a megbecsülést és önbecsülést. Alakulhatott volna úgy a történelem, hogy az emberek abban a hitben nőnek fel, hogy alanyi jogon szerethetők, a tiszteletet nem kiérdemelni kell, hanem jár mindenkinek – nemcsak nekünk magunknak, hanem mindenkinek, akivel találkozunk.

Ehelyett évezredeken keresztül hittük, hogy a tisztelet nem jár a kicsiknek, a gyengéknek, a kiszolgáltatottaknak, a gyerekeknek. A mai napig szentül hisszük, hogy a tisztelet akkor jár, ha nagyok vagyunk és hatalmunk van mások – legalább saját gyerekeink fölött.

Anyák, kamaszokkal

A hozzám forduló szülők gyakran elmondják, hogy bezzeg ők! Ők soha nem mertek volna olyan hangnemben beszélni a saját szüleikkel – sokszor kiderül azonban, hogy

életük nagy törekvése, hogy jobb kapcsolatban legyenek saját gyerekükkel, mint ők voltak a szüleikkel. Talán szóba sem állnak szüleikkel, haragszanak rájuk a bántalmazásért, vagy azért, mert gyermekként nem törődtek az érzelmeikkel, csak az elvárásokat kommunikálták, a szeretetet nem.

Van, aki szánja a szüleit, van, aki úgy nyilatkozik: „agybajt kapok anyám hülyeségeitől”. Korombéli nők az őszinte kapcsolatot szokták legjobban hiányolni saját szüleikkel. Sokaknak óriási nyűg a saját szülőjével való kapcsolattartás.

OLVASTAD MÁR?  Feldíszített karácsonyfák lihegnek az arcunkba

Gyermeki tisztelet=félelem

Kiderül, hogy a gyermeki tisztelet nem tiszteletet, hanem félelmet jelentett. Féltek a veréstől vagy a szülő érzelmi viharaitól, a büntetéstől, pofontól vagy attól, hogy anya felköti magát, világgá megy. Ezek a „bezzeg én tiszteltem a szüleimet” felnőttek a szüleikkel szemben valóban nem szemtelenkedtek,

de megtalálták helyettük a gyenge láncszemet az osztályban, a kistesóban, a falu bolondjában, a 100 éves dédmamában, akibe büntetlenül bele lehetett rúgni.

Ha egy gyerek – valamiféle tekintélyelv mentén – nem fejezheti ki őszinte érzéseit – akár haragját – a szülő felé, akkor jobb esetben szimplán szorong, vagy egy idő után érzelmileg eltávolodik szüleitől, rosszabb esetben agresszív lesz a kortársak felé, vagy saját magát kezdi bántani.

„Én mindent megtettem érted! Etettelek, ruháztalak, jó iskolába adtalak, megtanítottam neked a jó modort, és te mégis ilyen hálátlan vagy?” – kérdezi sok szülő gyerekétől. Ha a válasz igen, gondolkodjunk el, a gyermeknek melyik szükséglete (pl.: érzelmi biztonság, autonómia, keretek szabása, spontán játék) nem lett megfelelően kielégítve. Ha a gyerek még gyerek, soha nem késő változtatni!

Amikor erőszakkal akarjuk kicsikarni a tiszteletet, akkor mindig kérdezzük meg magunktól: Tényleg olyan jó egy csendben mosogató, szobájában szépen tanuló, soha vissza nem pofázó kamaszlány, akinek tele van az alkarja és a combja vágásokkal? Tényleg jó egy csendbe burkolózó, megközelíthetetlen fiú, aki az osztálytársaival szemétkedik?

Fotó:pexels

Oszd meg a véleményed velünk!