A kamaszkort sokszor csak a kamaszoknak tulajdonítjuk. Ők azok, akik “megváltoztak”, akiket éppen nem érdekel semmi, nem motiváltak, keveset beszélnek, viszont annál többet mobiloznak. Nagyjából ennyi. Szücs Szilvi írása.

De ki beszél a szülőkről?

Akik szintén épp a változás kellős közepén vannak, mert egy új életszakaszba léptek, ahol szinte semmi sem biztos. Jól döntöttem? Jó helyen vagyok? Ki vagyok én egyáltalán,
mi az életem célja?
Ebben a kavarodásban mindenki egy kicsit talajvesztett: az egyik az élet közepével van elfoglalva, a másik pedig a nagybetűs élete kezdetével. Az egyik cikkben a negyvenes nőkről írnak, a másikban a kamaszokról.
A kettő együtt ritkán találkozik.
A kamaszra rálegyintünk, hogy majd kinövi (ettől falra mászok egyébként), magunkkal meg igyekszünk minél kevesebbet foglalkozni, úgy igazán.
Rohangálunk, hogy működtessük a család nevű rendszert, izélgessük a kamaszt, tiszta idegek legyünk és amikor meglátunk a Facebookon egy bejegyzést arról, hogy ezt nem lehet kibírni, akkor megnyugszunk, hogy más is ugyanezt érzi.
Ha pedig megunjuk pár napra a kamaszt izélgetni, akkor rácuppanunk a közösségi oldalakra, ahol a kedvencem, amire igazán “haragszom” az az idézet és közlés cunami, ami ezerféleképpen megfogalmazva újra és újra arra utal, hogy minden rajtunk múlik.
Ha igazán akarod és mindent megteszel érte, akkor sikerülni fog. Hoz saját példát is, amit még nehezebb hova tenni, mert a másik idézettől meg azt tanultuk, hogy mindenki más és más, nincs egyforma sors és élet.
A fentiek nem kalkulálják bele a környezetet, a társadalmi helyzetet, a körülményeket úgymond. Azok, mintha nem is lennének,
pedig épp annyira hatnak az emberre (negatívan is), mint az, hogy mennyire akarja, hogy sikerüljön…
Szóval értitek: a mi oldalunkon sem százas minden.
De akkor meg miért akarjuk elhitetni a kamasszal, hogy csak vele van baj?

Mi történik a kamaszokkal?

Amikor még gyerek volt a kamasz (kis képzavar), akkor a világ természetes és magától értetődő volt számára.
Tényleg csak azzal volt elfoglalva, hogy jól érezze magát és persze megfeleljen a szülei kéréseinek, elfogadja tőlük azt, hogy az egyes élethelyzetekben mit kell csinálnia.
Aztán a kamaszkor legeslegelején megdöbbenve tapasztalta, hogy a szülei nem tökéletesek, mi több: egyáltalán nem azok. Ügyetlenek, néha nem mondanak igazat és előfordul, hogy semmiben nem biztosak…és egyáltalán nem annyira jó fejek.
Emellett kiderült, hogy a barátok, barátnők sem tutik, hiszen a barátság jön és megy, tehát igazából az égvilágon semmi nem biztos. Gondoljatok bele, hogy milyen érzés ez? Illetve: emlékeztek erre a saját kamaszkorotokból?
Ahogy Vekerdy Tamás mondta: ebben az időaszakban a kamaszoknak át kell préselni magukat egy egyre vékonyodó, szűk alagúton, amit kamaszkornak is nevezhetünk.

A mindennapok

Olyan jó lenne, ha minden kamaszos szülő, minden “anyapara” beszélhetne a mindennapokról. Elmondhatná, hogy mi a nehéz és mi okoz örömet a kamasszal való együttélésben. Elhinné, hogy ez egy mindig változó folyamat, ahogy a gyereknevelés is az. Van eleje, közepe meg vége, de nagyjából ennyi a biztos. És ez egyáltalán nem baj. Erre is fel lehet készülni.
Meghallaná azt, hogy nincsenek objektív igazságok, csak illeszkedések vannak.
Elhinné azt, hogy a kamaszkort is lehet élvezni, ezzel párhuzamosan pedig el kell kezdeni a saját, önálló életünkről is gondolkodni, ha eddig ez néhány évig “szünetelt”.
A harmadik workshopot tartom májusban és júniusban egy-egy nap.
Két alkalom (tehát a program kétnapos), kétszer másfél óra zoom-on, zárt csoportban. Jelentkezés: mediator@anyapara.hu
Várlak benneteket!

Oszd meg a véleményed velünk!