Transzgenerációs kirándulás kamaszokkal

A gyerekek idén nyáron nem békén hagyást kértek. Hanem hegyeket. Nagy hegyeket. Salát Luca írása.

Az indulásnál nem kell könyörögni. Ők várnak türelmesen rám, amíg nyolcadszorra futok vissza, hogy a macskáknak tényleg adtam-e tiszta vizet és kihúztam-e a hajvasalót. Az úton nincs hányni kell, elvette, meghúzta, átjött a térfelemre, ő kezdte, nem is rugdosom az ülésedet, mikor érünk már oda…Üres tekintetű kamaszok sincsenek, akik néman üvöltik az arcomba, hogy egy szánalmas erőszakszervezet vagyok a hülye nyaralásommal.

A gyermekkori traumák feldolgozásának utazása

A csomagok között a kocsiban három fiatal kuporog, az anyósülésről hallgatom a nevetésüket, repkednek az inside joke-ok, a felét azért nem értem, mert ezek már az ő közös nélkülem élményeik. A másik felét pedig azért, mert számomra egy ismeretlen furi nyelven hadarnak, na jó, meg egy kicsit süket is vagyok.

Előkerülnek videók is, én pedig jobbnak látom nem firtatni, miért fekszik az egyik lányom pizsamában a villamosmegállóban, a másik meg a kukák tövében, inkább vinnyogok én is a röhögéstől.

Úgy tűnik, cseppet sem érdekli őket, hogy a kocsiban két boomer is ül (ezt a kifejezést ők nem használják, azt hiszem, csak a boomerek mondják magukra, hogy lazának, fiatalosnak és viccesnek tűnjenek). Szerelmekről, meg fog jönni menstruációkról, csukott szájjal hangosan böfögős új skillekről folyik az eszmecsere.

Néha egy-egy megjegyzés engem is eltalál, például megtudom, hogy minden igyekezetem ellenére egy tipikus vega –  horgolgató – zabtejivó waldorf mami vagyok, és nem az volt a legszánalmasabb, amikor farsangon a pasimmal six-sevennek öltöztünk, hanem az, hogy ezt még viccesnek is tartottuk.

Oda utazunk, ahol a gyerekek ezer éve megtanultak síelni. Már alig várom, hogy a régi szép emlékek felidézése bearanyozza a jelenünket. A nosztalgiacunami nem várat magára sokáig.

Ja, itt volt az a hóvihar, ahol nem láttam semmit, és nagyon fáztam…Ez az a pálya, aminek a tetejéről nem mertem elindulni, és te ordítottal, hogy azonnal csússzak, mert ezt már nem bírod tovább…Itt estem bele a bokorba, és összevissza álltak a léceim, te meg őrjöngve rángattál ki a hókupacból…

Csípőből ellenkeznék. Aztán eszembe jutnak a klienseim, akik sírva mesélik, hogy amikor az anyjukat szembesítették azzal, hogyan tette tönkre a gyerekkorukat, ő az egészet letagadta. Így inkább csak ennyit motyogok,…én azt hittem csak magamban, befelé üvöltöttem…

Transzgenerációs örökség

Úgy tűnik, ez most a gyermekkori traumák feldolgozásának utazása. Ezeréve én is itt tanultam síelni, úgyhogy jogosan szállok be a jajongásba. Elmesélem, bezzeg engem már a sífelvonó nyitására kihajtott apám a pályára, nem volt hütte, meg hóangyalka, csak piros- meg feketepálya sötétedésig, ebédre meg menet közben konzerves sűrített tej.

A kölykökön az együttérzés cseppnyi jelét sem látom, így amikor a Deresen túrázunk, jó ötletnek tartom elmagyarázni, hogy többek között miért lettem paramama.

Elmesélem, hogy gyerekkoromban az érzéketlen apám nem ám a hinta-palintát dudorászta nekem, hanem a következő höcögtetőt:

Vágtat a gazda a vasderesen, 

bumsztata-bumsztata, bumm,

Lánya mögötte feszít, begyesen,

Bumsztata, bumsztata, bumm….

…Varjú kiállt, s lepotyog valahány,

Bumsztata, bumsztata, bumm,

Lába-kezét töri ló, s apa, lány,

Bumsztata, bumsztata, bumm…

A lányom unottan veti oda: Ezt ismerjük, te is mindig ezt mondogattad nekünk…Igyekszem lazán megvonni a vállam:

Na látjátok, ezt nevezik transzgenerációs örökségnek!

De magam sem hiszem, hogy meghatná őket a nyomorúságos maszatolásom. Ebből az utazásból én már jól nem jövök ki. Azzal már rég tisztában vagyok, hogy a lányom azért vegetáriánus ötéves kora óta, mert mutattam neki egy videót egy szarvasvadászatról, de arra, hogy a másik lányom miért számolja a kalóriákat kényszeresen, csak most derül fény,

…és akkor azt mondtad, ne zabáljak annyit, mert husinyuszi vagyok.

Jóanyaságom – kísérlet – boldogságom – valóság

Kizárt, hogy ekkora állat voltam, de aztán eszembe jut, hogy tényleg rettegtem kislánykorukban a dagiságtól, de azt hittem, mindezt csak a fejemben tettem. Mondjuk ez sem lenne mentség, tudjuk, nem csak a kimondott szavak mérgeznek…

Teszek mégegy kísérletet, hogy jóanyaságomat bizonyítsam. Friss szendvicseket készítek az aznapi kirándulásra. A hegygerincen elégedetten kínálom körbe a muníciót. Arcomról akkor fagy le az önelégült mosoly, amikor az első harapás után az egyik kölyök benyögi:

Mamaféle-majonézben tocsogó szendvics. Ezt kellett ennem évekig uzsonnára. Csak a megszokott macskaszőr hiányzik belőle.

Anyai maradványaim roncsait vonszolom a Tátra hegygerincén. Többek között most radírozódik ki énképemből a fiatalos-sportos anya imidzse is. A kölykök kábé 20 percenként bevárnak. Miközben én lerogyok Pasival közéjük, s azon gondolkodom, hogy a lúdtalpam, a térdkopásom, a gerincsérvem vagy szimplán a tüdőm fogja megakadályozni, hogy egy lépést is továbbaraszoljak, ők fapofával közlik:

Volt időnk kiszámolni, hogy az átlagsebességetek 1,8km/óra…na jó, kerekítsünk 2-re… lássuk be, még így is csak nagy jóindulattal nevezhető lassú sétatempónak…

Oké, anyaként, sportladyként elbuktam, de talán megmutathatom, hogy korom ellenére még lehetek bombanő! Reggel a csodakrémeimmel kenegetem az arcom. Szeretném azt hinni, hogy a lányom szeretetteljesen néz rám, de kiderül, inkább csak lemondóan:

Hát mama, a sminkrutinod…szerintem várd meg, amíg megszárad az arckrémed, s csak utána kend rá az alapozót, talán akkor nem fog csomókban állni a fejeden. A pólodat meg cseréld le, mert leetted valamivel.

Este filmet nézünk, néha lepisszegnek,

…nyugi, ha nem értitek, majd a végén elmagyarázzuk, nem annyira bonyolult…

Aztán sóhajtozva összesúgnak,

…áhh, olyanok, mint két gyerek!

Nem erőlködöm tovább. Elnevetem magam én is. Derékfájósan, meglassulva, béna sminkrutinnal boldog vagyok. Semmi kétség, hogy még az elég jó anyaság kritériumát sem ugrottam meg, a kölykeim ennek ellenére vidámak, viccesek, jó fejek, és szeretik egymást. És talán egy kicsit engem is.