Az elmúlt egy év alatt bevezettem a hírmentes napokat, amikor nem engedem be a tudatomba a poltikát, a vírust, a mesét, a megmondót, a mesemondót, a pszichológust, a szakértőt.

Az elemzőt, a jóakarót, a jógázót, a diétázót, a tornázót, a futót, a mindig ugyanarról írót, az anya csak egy vant, a mártírt, a hipochondert, az unalmast. Aztán kiengedem a szellemet újra a palackból, de mindig más így befogadni és leültetni az asztalomhoz, mintha mindig itt lenne velem. Szücs Szilvi írása.

Kint és bent

Közben persze zajlik az élet, semmi nem áll meg, attól még, hogy nem olvasok híreket és nem hallgatom azt az egy szem rádiót, amit kínomban néha bekapcsolok.

Közben beszélek és hallgatok ugyanúgy, mint eddig, de azáltal, hogy tudatosan kizárom a külvilágot, sokkal jobban tudok figyelni ami bent van. Ami pontosan ugyanúgy zajlik, mint eddig. Mint az elmúlt száz évben.

Mert az igazán lényeges dolgok- amit ott, azon a bizonyos utolsó szó jogán majd elmakogunk- nem változtak.

Ha nem lenne ez a járvány, pandémia, koronavírus, covid, akkor kevesebb idő jutott volna magamra és sokkal több jutott volna az idegenekre. Paradox helyzet, de igaz. A munka – magánélet – társaság háromszögből kikerült a társaság és mindenkinek fel volt dobva a labda, hogy hova teszi, hova tudja tenni a fennmaradó idejét.

A munka a tranzit idő kiesése miatt nekem sokkal több lett, de a társaság hiánya időben “rám szállt” és azokra, akikkel együtt élek. Az idő pénz, az idő hatalom, az idő nagyon múlékony valami. Egyszerre éreztem azt, hogy telik, hogy öregszem és ezzel párhuzamosan habzsolom is az időt, mert az enyém.

Kizárólag az enyém, hiszen bezárt a helyzet a négy fal közé és akárhogy is forogtam azt láttam, hogy ez bizony itt marad.

Az idő feladta a leckét

Az elmúlt egy év megtanított arra, hogy meg lehet ismerni magunkat

Mi több: figyelni is lehet a saját reakcióinkat, korrigálni az elmondottakat és válaszokat is lehet találni a kérdésekre. Van most arra idő, hogy figyeljünk, hogy a megszokott válaszaink helyett keressünk, kutassunk egy másik lehetséges válasz után. Megtudtam magamról, hogy mire “ugrom”, és azt milyen hatékonysággal (időben és energiában mérve) tudom értelmezni, megállítani, átalakítani.

Azt is megtudtam, hogy hiába volt nehéz gyerekkorom, ötven felé ez már semmire nem magyarázat. Segítséget kell hívni az értelmezéséhez és az lesz ami igazán az enyém. A jelen és nem a múlt.

Mert az örökölt sors feldolgozható.

Megtanultam

Azt is megtanultam, hogy a külvilág impulzusaira várni, nem a napi betevőm. Ez talán sosem volt az, ezt vettem a legelejére, hogy legyen egy azonnali sikerélményem.

Azt is megtanultam, hogy a kamasz pár év és “felnő”, kirepül, elmegy, a maga útját járja, a saját életét éli és nem mindegy, hogy neki mi az örökölt sorsa és azt hogyan lesz képes feldolgozni.

Azt is megtanultam, hogy lehetetlen megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

Azt is megtanultam, hogy egy kamasz pont ugyanolyan, mint a csecsemő, amikor felsír. Ahogy akkor sem a szüleit akarta idegesíteni, most sem ez a legfőbb célja. Egyszerűen csak rosszkedve van és segítséget szeretne.

Azt is megtanultam, hogy nem kell mindenre reagálni.

Juj, de szépen nem törénik semmi amikor nem mondok semmit!

Azt is megtanultam, hogy ami bent az nem feltétlenül kint.

Azt is megtanultam, hogy vannak emberek akiket ki lehet törölni a Facebookról, el lehet felejteni felhívni, meg lehet mondani, hogy ez már így nem fog menni.

Azt is megtanultam, hogy nincs örök élet és bátorság kell mindenhez ami jó dolog az életben. Ugyanakkor nincs félelem nélküli élet, de ezért már nem tartom magam gyávának, hiszen a döntéseimben nem a félelem irányít.

Te mit tanultál?

Fotó: pexels.com

 

Oszd meg a véleményed velünk!