Ritkán írunk a sportolásról, pedig az Anyaparánál sportos negyvenesek vagyunk, csak ránk kell nézni. Hobbi futóként tengetjük az életünket kivéve Lucát, mert ő minden évben versenyzik. ,de néha befigyel más sport is, erről írok most nektek. Szigorúan saját élményről. Szücs Szilvi írása.

Kamaszkorom óta sportolok, de sosem voltam jó sportoló

A gyerekeimnek néha mesélek magamról és mindig viccesen ráteszik a kezület a számra, amikor a sikertelenségeimről beszélek amit a sportpályán éltem át. Nekem ez akkor nem tűnt annak, mert imádtam kézilabdázni, imádtam a csapatunkat, a közösséget, az egyesületet ahova minden áldott nap lejártunk edzeni és minden hétvégén meccsezni. Illetve nyáron edzőtáboroztunk, ami a fénypontja volt az unalmas két és fél hónapnak.

Pedig nem kerültem be sosem a kezdő csapatba

Lehet, hogy már akkor bennem volt ez az optimista túlélő hozzáállás, hogy tök mindegy mi van, haladjunk és élvezzük ami van. Nem tudom mi lett volna, ha valaki felvilágosít, hogy a meccseken egyetlen egy gólt sem lőni kissé gáz. Persze nem vagyok hülye, nyilván örültem volna, ha jó vagyok, de ennek ellenére a kamaszkoromban ez a közeg a legboldogabb kontextus volt.

Tehát ez most egy rövid összefoglalás volt arról, hogy milyen is volt az én kamaszkori sportolásom.

Aztán a felnőttkorban jött a futás

Kábé 15 éve rendszeresen futok és csak rövid időre hagytam abba vagy tértem át gyors gyaloglásra amit egyébként még a kézis időszakomban tanultam az ugyanazon a pályán futó atlétáktól. Mindig ugyanaz az útvonal. Szóval nem a terepfutás a kedvenc elfoglaltságom. Annak örülök, hogy nem kell figyelnem az utcákat, mert természetesen betonon futok, igen, betonon.

Ez a kedvenc időszakom, amikor későn sötétedik, mert ilyenkor a munka utána csapatom végig a szokásos terepen, persze lejtőn lefelé és csak kicsit fel, viszont jó sokat.

Szintén felnőtt korban jött a biciklizés is

Amivel azért óvatosan bánok, mert tekerni például csak sík terepen és napsütésben, enyhe szellő mellett szeretek. De azt nagyon. Felfelé mindig összeszorítom a fogamat és mindenemet, közben vagy szitkozódom hangosan, vagy csak magamban fújtatok.

Óriási élvezet velem biciklizni. Gondolhatjátok.

Viszont büszke vagyok magamra, hogy egyáltalán megtanultam egyensúlyozni ezen a kétkerekű szerkezeten. Kiskamasz koromban már mindenki tudott csak én nem. Aztán egyik délután kölcsönkértem a szomszéd Zsoltika bicóját és elindultam vele…

Úszni már gyerekként megtanultam, de sokáig csak tetettem, hogy tudok

Az megvan nektek, hogy mellúszó mozdulatokat tesztek a kezetekkel és közben meg sétáltok a vízben? Na, én ezt csináltam. És teljesen beleéltem magam, hogy úszok és ezt végre látják a többiek is. A közönség.

Persze csak strandon, ahol láttam, hogy meddig ér le a lábam, de azt már nem gondoltam tovább, hogy ezt más is látja.

Most, hogy újraéltem ezt az élményt, hangosan nevetek!

Azon már nem annyira, hogy amikor az anyukám szeretett volna megtanítani úszni a Balatonban, akkor ordítottam, hogy segítség, meghalok és az emberek körénk gyűltek szörnyülködve. Nem bíztam benne, most már valahogy így magyarázom.

OLVASTAD MÁR?  Ne szólj bele fiam, nem a te dolgod!

A gyerekek, kamaszok, kisfelnőttek a családban és az ő sportolásuk

A fentiek ellenére vagy épp emiatt a gyerekeket igyekeztem a sportolás felé terelgetni, több, kevesebb sikerrel.

Iszonyú fontosnak tartom a rendszeres mozgást, mindegy, hogy mi az és lényegtelen, hogy versenyszerűen űzik vagy nem. A közös sportolás nagy álom volt mindig is, elő is fordult, de nem lett rendszeres.

Mindig irigyeltem azokat a családokat, akik eljárnak focizni másokkal, vagy kimennek kosarazni a térre. Most ahogy emlékszem a “régi szép időkre”, volt valami közös focizás ami nagyjából abból állt, hogy

Anya, dobb be fejre! És dobtam. Esetenként nagyjából ötszázhatvanszor.

Kiskamaszként mindkét fiam kipróbált gyakorlatilag minden sportot ami elérhető volt tíz kilométeres körzetben. Óriási élmény volt követni ahogy megtanultak úszni. Teljesen jól elvoltam a 40 fokos uszodában télen-nyáron a lelátón (túlzás ennek hívni, de jól hangzik, utólag minden megszépül) vagy a foci pályán, ahol a nagyobbik pont addig focizott amíg be nem rúgott egy gólt, utána lelépett mindig.

Amikor pedig úgy gondolta, hogy már jól úszik (és tényleg így volt, csak gondoltam, hátha úszó lesz belőle), akkor menetközben bedobta a fürdőgatyáját a bokorba, hogy ne kelljen mennie. Pechére egy néni utána hozta.

Tűzoltó leszel s katona – ja nem, sportoló!

Mindkét gyereknél kétszer csapott meg a büszkeség szele és gyorsan el is képzeltem, hogy híres sportoló anyuka leszek ha így folytatják. Ha nyomattuk volna és bírtuk volna pénzzel, akkor még az is lehet, hogy elérnek egy olyan szintet, ami már komolyan büszkeségre adhat okot számukra is, és persze a szüleik számára egyaránt.

Kicsit hazudnék ha azt mondom, hogy tudatosan nem tettük. De biztos, hogy benne volt az is, hogy ezzel teljesen megborult volna a gyerekkoruk és ezáltal a mi életünk is.

Mediátorként két olyan anya-spotoló kamasz mediációs folyamatban veszek részt jelenleg is, ahol a szülő teljes mértékben feladva a munkáját és a magánéletét a sportoló gyereke mögé állt és minden porcikáját megfeszítve segíti őt.

Mediációba azért járnak, mert szeretnék normális mederbe terelni a kapcsolatukat, határokat kijelölni, egyéni szempontokat is figyelembe venni úgy, egy közben képzeletben a világsiker felé lépegetnek.

Közösen. De rengeteg dolgot feladva, elhagyva, elengedve, megszenvedve, sokszor kérdezve: megéri ez? Miért csinálom? Jót teszek ezzel? Anyaként mi a felelősségem? Mennyire szól ez rólam, az én büszkeségemről? Az én sikeremről..

OLVASTAD MÁR?  Az igazság mindig kiderül

Olimpia közben pedig mérges vagyok

Nem szeretem a nagy világversenyeket. Azért nem, mert azt látom, hogy nagyon nagy szenvedés van mögötte. Az élsportolók minimális része alkalmas arra (és kap segítséget ezen a téren), hogy elviselje és feldolgozza a kudarcot vagy a sikert. Az arány valószínűleg pont ugyanaz, mint a “normál” embereknél, csak őket mindenki látja.

Nem szeretem a nagy világversenyeket, mert utálom a közönséget, aki azonnal bünteti a vesztest.

Nem szeretem a nagy világversenyeket, de a kisebbeket sem, mert többször látom a szomorúságot a sportolók szemében, mint az örömöt.

Nem szeretem a nagy világversenyeket, mert arra gondolok, hogy sok esetben a szülőktől való menekülés vagy a nekik való megfelelés miatt sportol a gyerek. Pont ugyanúgy, mint a tanulásnál.

Amikor “hozzák haza az ötösöket”, na az az igazi öröm otthon!

Tele van a világ olyan sportolókkal, akik a szemünk előtt omlanak össze. Tornász, úszó, golfozó, úszó, Ők azok, akik kő keményen szemléltetik számunkra, hogy a legfontosabb teendője egy szülőnek az, hogy figyelje a gyerekét, hallgassa meg, próbáljon “ráfeküdni a hullámaira”, szánjon rá időt, ne hajszolja, ne nyomorítsa meg a saját be nem teljesült álmai, a saját elcseszett élete miatt.

Ez az Olimpia ne csak a sportról szóljon és a hangos sikerekről és a leghangosabb kurvaanyázásokról, hogy hát persze, csak ennyi volt benne! Hanem azokról a fiatalokról, akiket a megfelelési kényszer (sport vagy tanulás mindegy) hajt nap, mint nap. Hogy megfeleljenek nektek.

Ha úgy érzed, hogy valami nem stimmel, akkor ne arra gondolj, hogy mit szólnak majd a többiek, hanem arra, hogy ha nem kérsz segítséget, akkor visszafordíthatatlan károkat okozol a saját gyerekednek.

Igen, ez egy szubjektív vélemény a versenysportról. Igen, lehet, hogy általánosít, de a nagyságrendek a lényegesek. És igen, vannak kivételek, ahogy mindig lesznek. És van, akit segítenek az útján, nemcsak az aranyéremig.

„Sokszor álmodom vele, sokat köszönhetek neki, sajnálom, hogy ezt nem élhette meg, de ő azt mondta volna már régebben, hogy hagyjam abba, látva a szenvedésemet, engem védendő szinte biztosan azt tanácsolja, ne erőltessem.”-mondta Cseh László a Telexnek a tavaly meghalt édesapjáról, aki egyben az edzője is volt.

Hiszem, hogy az életben rengeteg olyan élmény van, ami örömet okoz egy gyereknek és nem kell érte megszenvednie.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!