A karácsony nálunk nem más, mint sok ember karácsonyfa alá zsúfolt összessége. Kölyökkoromban nagyszülők, nagybácsik, nagynénik és unokatesók egymás hegyén-hátán éltük hétköznapjainkat, naná, hogy az ünnepeket is egy kupacban töltöttük. Mellesleg családom komolyan vette a Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! bibliai jótanácsot, így aztán boldog-boldogtalan nálunk kocolt egész évben. Karácsony estéjén mondjuk inkább a boldogtalan, mert a boldogoknak volt hova menniük, nekünk pedig a meg nem értett költők, a közüzemi díjakat fizetni nem tudó festőművészek, és a diliházból szökött feltalálók jutottak a karácsonyfa alá. Salát Luca írása az ő karácsonyáról.

Rokonságom emberségből példásra vizsgázott, néha azért eszembe jut, talán az is jófejség lett volna részükről, ha egyszer a rászorulók helyett velünk, gyerekekkel foglalkoznak karácsonykor.

Egyszer aztán valószínűleg apámnak is elege lett az össznépi jótékonykodásból, s Huszonnegyedike reggelén benyögte, hogy nem karácsonyozik olyanokkal, akiket rühell, inkább átalussza az estét. Kétségbeesett könyörgésem után megszületett az alku: ha én egész nap matematika példákat oldok meg, ő velünk ünnepel.

Abban az évben ajándékcsomagolás helyett egyenletek megoldásával vártam az Angyalkát.

Gyerekkoromból kinőve összebútoroztam egy karácsonymániás pasival.

Nekünk volt a legszimmetrikusabb fánk a legtutibb díszekkel, a legegyformább madzagokon lógó szaloncukrokkal.

Huszonnegyedike reggelére a pasim menetrendszerűen belázasodott az izgalomtól.

Miután az ágyból végigdirigálta a napot, estére összekapta magát, s kezdődhetett az ünnepségsorozat, olyan emberekkel, akik megvetettek engem, s én sem voltam oda értük.

Az utolsó közös karácsonyunk éjszakáján miszlikre vagdaltam az ajándékba kapott pulóvereket, törölközőket és ágyneműket, a többi meglepetést szétzúztam vagy lehúztam a vécén.  Alapos munkát végeztem. Reggelre semmi sem maradt a kapcsolatunkból  ajándékokból.

Hamarosan elkezdtek belőlem potyogni a gyerekek, ami újabb karácsonyi harcok kezdetét jelentette. Szűkcsaládos karácsonyt szerettem volna, a családi hagyományok ezt szentségtörésként értelmezték.

Gyáva voltam szembe szállni a többségi akarattal, meghunyászkodásomat a karácsonyaim és az énképem bánták.

Csodás karácsonyi emlékem is akad szép számmal.

A titkon készített ajándék izgalma, az üvegajtón átszűrődő karácsonyi fények, a ház mögé rejtett titokban meglesett fenyőfa hideg tapintása, az aranydiókat festegető Nagyapa az íróasztalánál, az Angyal kontra Anyámhozza az ajándékot dilemma…

A karácsony minden évben esélyt ad a boldogságra, ugyanúgy, mint bármelyik nap: a reggeli ébredésnél remélem, hogy tuti lesz, estére aztán néha elcsesződik az egész.

A különbség annyi, hogy jobban rászorongok, mint egy szutyok hétfő délutánra.

A karácsony köré kanyarított misztikus köd néha kényelmetlen. De nem beszélünk róla.

A karácsony szent. Könnyes szemmel gondolunk vissza a régi szép időkre. Sopánkodunk, hogy a karácsony eltárgyiasult.

Az ajándékhalmok és zabahegyek közepette befele figyelünk, mert trendi az elcsendesedés és a lelki béke. Ennek a követelménynek azonban nem mindig tudunk megfelelni.

Decemberben pörög a pszichológusi praxis.

Mert a reménytelen januárban boldogtalannak lenni társadalmilag támogatott, de karácsonykor nem az. És csak kevesen tudunk parancsszóra ünnepi mámorba zuhanni.

Mert ez az első karácsonyom apám, anyám, gyerekem, férjem nélkül.

A második, amikor jobban kellene lennem, hiszen letelt a gyászév, de még mindig padlón vagyok.

A válófélben lévő szüleim hónapok óta azon vitatkoznak, kié lesz a Szenteste és kié az ezüstérmes 25-e.

Halálos beteg vagyok, akinek minden bizonnyal ez az utolsó karácsonya.

 Azt hittem, a férjem hazajön karácsonyra, de most nyögte be, hogy a szentestét azzal a kurvával tölti, ráadásul a gyerektartást se fizette ki a hónapra.

 Azt hittem, a szeretőm karácsonyra tényleg borítja a házasságát, ehelyett otthon sunnyog a dagadt asszony mellett.

Erre a karácsonyra se találtam meg életem pasiját, most már tényleg sokmacskás vénasszony lesz belőlem.

Azért jó waldorfos szülőnek lenni, mert hétvégén iskolát vagy fonalat festünk az ünnepekről nem beszélünk, hanem saját aktuális befogadóképességünk szerint éljük meg azt.

A karácsonyi időszak az adventi spirállal kezdődik, ami nem egy spirituális fogamzásgátló eszköz,

hanem egy megejtően egyszerű ünnepi rituálé egy rakás almába szúrt gyertyával és mély filozófiai tartalommal. Az osztályba minden nap érkezik az angyalposta,

amiből a gyerekek egy kukkot sem értenek, viszont átszellemülten mondogatják a levélben szereplő karácsonyi idézetet.

A télapó helyett a kékruhás Szent Miklós érkezik, aki nem szaloncukrot és virgácsot, hanem génkezeletlen magvakat és mindenkutyafaszamentes lisztből készült mézeskalácsot hoz a kölyköknek. Reggelente az iskolában a családok együtt énekelnek, már akinek kedve van. Mi inkább a tanórákról való elkésést választjuk a korareggeli nótázás helyett.

Nincs karácsonyi húzás max1000forintértékű ajándékokkal, se sulis karácsonyfa,

ez az ünnep a család magánügye.

A hardcore waldorf intézmények azonban szabadtéri pásztorjátékkal kedveskednek híveiknek, ami a lelket átmelegít, miközben a testbe belé fagy a szar.

Nlunk nincs karácsonyi nagytakarítás, és az ordibálások száma is az éves sztenderd körül mozog.  Úgy élünk, mint máskor, csak a díszlet változik.

Mert évközben is szeretünk kínrímeket farigcsálni egymás számára,

a véget nem érő kézimunka projektjeink fonalai behálózzák életünket, a konyhánk pedig nem a méztől, hanem az éppen kísérleti stádiumban remegő zselétől és tortabevonó masszától ragad.

Nálunk minden nap ünnep. Vagy pedig nem tudunk ünnepelni.

Nézőpont kérdése az egész. És ha nem kényszerítenek arra, hogy pörögjek rá a boldogságra, akkor tulajdonképpen elég jól elvagyok ünnep- és hétköznapokon egyaránt.

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!