Neked már volt olyan élményed, hogy beszéltél volna róla, de mégsem tetted? Hogy valamelyik barátnőd belekezdett egy részletesebb beszámolóba a szexuális életéről és te inkább a bevásárolni valókra gondoltál? Azért, mert prűd vagy? Vagy azért, mert soha nem volt beszédtéma otthon a test, a vágy? Vagy azért, mert a pároddal nem beszéltek erről? Vagy azért, mert nincs említésre méltó szexuális életed? Bábel-Szücs Szilvi írása.

Akkor, hogy hozod szóba a kamasz gyerekednél a témát? Viccelődve? Elnagyolva? Belepirulva? “Én is felnőttem valahogy” gondolatokkal a fejedben?

Ha már eddig eljutottál a cikk olvasásában, akkor biztos, hogy valami motoszkál a fejedben.

Én is negyven évesen kezdtem, nyugi. Pont jókor. Pont időben. Pont két kamasszal együtt élve.

És mi volt számomra az egyik legmeghatározóbb “lökés” a témában? Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című könyvének részlete, amely tűpontosan leírja sok negyvenes nő gondolatait a fentiekről.

“Emlékszel mi volt Karin születése után? Amikor hirtelen nem tudtunk szeretkezni? Leültünk szépen és kölcsönösen megmagyaráztuk egymásnak, hogy ez teljesen természetes.

És aztán a későbbi fejtegetések, hogy miért nincs örömünk abban, ha lefekszünk egymással. Egyikünk sem jött rá, hogy ezek figyelmeztetések voltak. Piros lámpák villogtak körülöttünk. De mi csak azt gondoltuk, hogy ennek így kell lennie. Megelégedtünk a magyarázatokkal. …

Tudom,  hogy mi meg tudtunk volna birkózni ezekkel a nehézségekkel. Ezek nem kizárólag a szexuális életünkre korlátozódtak. A többi feszültség tünetei voltak.

És azokat kellett volna közösen felszámolnunk. De mi reménytelenül tapintatosak voltunk, és mielőtt még egyáltalán megpróbáltuk volna, már elbuktunk.

– Teljesen nevetséges vagy.

– Na és aztán? Ilyen lettem. De másképp vagyok nevetséges, mint te. Én nem adom fel a játszmát. Folytatom, majd meglátod.

Abban a valóságban fogok élni, ami van. Mert egy dolgot jobban szeretek mindennél a földön: élni! Élvezem, ha legyőzöm a nehézségeket, leküzdöm az akadályokat.

És nem kérek tapintatot. Fütyülök a szép szavakra és a diplomáciára.

– Olyan jó, hogy nem kell részvétet éreznünk egymás iránt. Olyan jó, hogy kidobhatjuk a szemétdombra a rossz lelkiismeretünket. Kezdünk emberformát ölteni.

– Nem vagyok felelős érted. A saját életemet élem és képes vagyok rá, hogy ellássam magamat és a gyerekeket.”

Kedves Anyapara olvasók! Ahhoz, hogy beszéljünk velük, nekünk is beszélnünk kell. Magunkról. Magunknak. Nekik. Kezdjük el!

Fotó: pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!