Mások? Dehogyis mások!

Homoszexualitás. Ami nekünk, a 40 plusszos felnőttek többségének furcsa és nehezen elfogadható, azt vajon hogyan élik meg, hogyan látják a kamaszok? Mások? Tapasztalatok első kézből…Péter olvasóként lett író itt, az anyaparán.

Ahogy a lányom mesélte

Lányom évekig a balett bűvkörében élt. Nagyon intenzíven. Konkrétan évekig kollégista volt általános iskolásként, ahol csupa balettossal volt körülvéve. Fiúk-lányok vegyesen. Kicsit féltettük, de elengedtük. Aztán persze kiderült, hogy nem egy fiú éppen „útkeresésben” volt a nemi identitását illetően. És ott, abban a közegben ebből senki nem csinált titkot, senki nem tett megjegyzéseket, nem közösítették ki. Ott a teljesítmény, a szakmai alázat és a munka alapján ítélték meg egymást.

Tudták, hogy ki az, akinek nem lesz barátnője (és persze bőven volt olyan is, akit havonta más kislánnyal láttak kézen fogva sétálni). Számukra nem ez volt a lényeges, amikor valakiről véleményt alkottak. Sőt, be kell valljam, egyszer beleolvastam lányom levelezésébe az egyik legjobb barátnőjével, akivel megbeszélték, hogy a baráti körükbe „bevonzanak” egy homoszexuális fiút, mert az izgalmas, és „más”, és olyan aranyosak.

A kamaszos kíváncsiságba semmilyen ellenérzés vagy távolságtartás nem vegyült. Furcsa volt olvasni.

De jó volt tudni, hogy a lányom számára ez egy teljesen elfogadott „tulajdonsága” egy fiúnak, és épp annyira „érdekes” és izgalmas, mint ahogy egy varkocsba fogott hosszú haj vagy épp a gitártudás „menő” egy fiúnál.

A fiam esete kicsit bonyolultabb

Neki nagyon széles baráti köre van. Egyszer teljesen véletlenül, egy ismerőstől hallottuk, hogy egy fiammal egyidős srác (nevezzük Tibinek, akit mi is jól ismerünk, a családdal is összejárunk, a fiúk osztálytársak is voltak egy ideig) állítólag a fiúkat „preferálja” a lányokkal szemben. Fejbekólintott a hír, be kell valljam.

Ismerve a srácot, a szüleit, a családját… hát elsőre sok minden végigfutott bennünk. Meg persze hittük is meg nem is. Aztán óvatosan, szinte „mellékesen” rákérdeztünk a fiunknál, aki teljes természetességgel mondta, hogy persze, jól hallottuk, egy másik sráccal van együtt (akit szintén ismertünk, bár korántsem annyira közelről). És hogy Tibi a fiunknak ezt kb. fél éve mondta, egy kissé mámoros kocsmázás közben. A másik srác szülei tudják, hogy a fiúknak sose lesz barátnője. De Tibi szüleiről nem tudjuk, hogy tudják-e.

Az apuka egy jópofa pasi, de olyan igazi macsó, fiatal korában igazi „csajozógép” volt, aki a fiát ennek megfelelően „neveli”. Csak ültünk és hallgattuk a fiunkat.

Akinek ez a legkisebb problémát sem okozta.

A srác ugyanúgy a társaság része, jóban van a lányokkal, és a kicsit extravagánsabb viselkedését és öltözködését is inkább jópofának, mint furcsának tartja a környezete.
Én meg beleképzelem magam a szülők, különösen az apa helyzetébe.

Vajon tudják, hogy a fiúk nem fog barátnőt hazahozni?

Vajon hogyan dolgozták fel, amikor megtudták?

Ha egyáltalán tudják? És ha nem tudják?

Milyen érzés lesz majd megtudni?

És esetleg megtudni azt, hogy körülöttük sokan tudnak/tudtak róla, csak éppen ők nem?

És mit csinálnék én a helyükben?

Mennyit tudunk mi szülők, agyalni (vagy stílusosan: parázni) ilyen kérdéseken?!

Miközben nekik ez már szinte természetes. És én örülök, hogy számukra ez már nem egy „megbélyegzés”, hanem csak egy tulajdonság a sok közül. Hogy nem ez az elsődleges, ami alapján megítélnek valakit.

Ahogy én éltem meg

Aztán előjött egy nem is régi eset. A legnépszerűbb közösségi oldalon szinte véletlenül találtam rá egy srácra, akit még egyetemen ismertem. Jóban voltunk, de az egyetem után megszakadt a kapcsolat. Semmit nem tudtam róla. Külföldön él, húsz éve. Most rákattintottam, bejelöltem ismerősnek. Néztem az oldalát, és házasságban él egy külföldivel. Még egy kattintás, vajon ki a szerencsés? Egy izmos, kigyúrt férfitest nézett rám. Csak pislogtam. Azt hittem, ismerem a srácot. Hát nem. Titkolta előttünk. És talán ezért is lépett le külföldre, új életet kezdeni.
Azt gondolom, a gyerekeimnek már nem lesz ilyen élménye.

Számukra –és a barátaik számára- mindez sokkal természetesebb. És ez jó. Tanulhatunk tőlük. Kamaszoktól.

Fotó: pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!

Szerző: |2018-09-29T21:12:16+00:002018.10.03.|Kamasz, Slide|