Sziasztok!

Azért találtuk ki az anyaparát, hogy élvezetessé tegye a kamaszokkal eltöltött perceket, órákat, éveket. Ehhez igyekszünk konkrét tanácsokat adni, kellő önkritikával és néha öniróniával.

Amit viszont mostantól olvashattok az ÍGY ÉLÜNK MI menü alatt az anyaparán az nem más, mint az oldal szórakoztató tartalma. Ezt új szerzőnk, Viki jegyzi.

Bízunk benne, hogy ti is annyira nevettek majd a történeteken, mint mi, amikor először olvastuk. Nem mellesleg ez velünk is megtörténhet…Akkor kezdjük az elején:

Amikor 14 évvel ezelőtt a mellkasomra tették azt a lila lábú, és lila kezű, ráncos, frissen érkezett hajas
babát, akkor még csak sejtettem, hogy életem egyik legcsodálatosabb, ugyanakkor legnehezebb kalandja veszi kezdetét. A fiam, a hosszú útról érkezett kétmaréknyi ember rám nézett, tekintetünk összeforrt egy pillanatra, majd „atyaég, ez az anyám?!” szövegbuborékkal a feje fölött, kissé csalódottan visszahanyatlott a mellkasomra.

De mivel ez itt nem egy bébiblog, ezért gyorsan ugorjunk át néhány évet, át nem aludt éjszakákat, vérző mellbimbókat, fogzást, nyálzást, almapürét, kúszást, mászást, járást, mászókázást, csúszdázást, biciklizést… és a cuki, pufi kis végtagokból aztán egyik pillanatról a másikra nyúlánk, hosszú kéz-, és
lábcsápok lettek, a nyálas puszik elmaradoztak.

Mostanra lett egy nálam fél fejjel magasabb,  44-es lábú, szőrös, nyerítve röhögős, dörmögő hangú, önérzetes, mimózalelkű, de költőin és zsigerin bunkó, éjjel-nappal intellektuális harcra készen álló, kivont karddal közlekedő, igazság bajnoka kamaszom,

akit csak azért nem adtam még fel postán a Holdra, mert tuti, hogy onnan is visszadumálná magát valahogy. Úgyhogy kár elkölteni azt a rengeteg pénzt postaköltségre. Amikor Balázs három éves volt, világra hoztam egy aranyhajú kisfiút is, a rakétagyereket, kinek születéséhez még a takarítónőt is behívták, még a vödrét is elvették, óriási sztori, majd egyszer elmesélem. Szóval Dani szőke, és az ő kamaszsága veleszületett, mondhatjuk, hogy a vércsoportja is kamasz.

OLVASTAD MÁR?  Merjen hazamenni!

A kamaszok valójában szeretnivaló kedves kis lények, és igenis meg lehet tanulni a nyelvükön. Olvasom ezt mindenhol.

Hát tőlem aztán ne várjátok, hogy megmondom a frankót velük kapcsolatban! Előbb tanulom meg kívülről a Háború és békét. Japánul. Csukott szemmel.

Én csak azt tudom elmesélni nektek, hogy mi hogyan éljük túl a mindennapokat úgy, hogy lehetőleg maradandó testi-, és lelki sérülések nélkül ússzuk meg, a letépett fejeket mindig vissza tűzőgépezzük, a múltkor pillanatragasztót használtunk, jó volt az is. Néha csak úgy nézem őket, tanácstalanul, mert fogalmam sincs, mit kell kezdeni egy kamasszal, lévén még sosem volt ezelőtt kamasz gyerekem, ráadásul nálunk az olaszos temperamentum a divat odahaza, magyarul az érzelmeknek erőteljes hangot adunk, mi ha nevetünk, akkor hangosan nevetünk, ha sírunk, akkor pedig ordítva bőgünk. Na jó, gyakran csak én.

De mivel ezek a fiúk engem kaptak meg anyának erre az életükre, így velem kell valahogy boldogulniuk. Én igazán próbálom a maximumot nyújtani, de bevallom, néha azt érzem, túlvállaltam magam, amikor büszkén és öntudatosan azt mondtam egyszer régen, talán még dobbantottam is hozzá durcásan, csípőre tett kézzel, orromat az égnek emelve, hogy „egyedül is felnevelem őket!”.

OLVASTAD MÁR?  A 19 éves (22), aki unta a plafont nézni

Mert nyilván így van, és tűzbe mennék értük, de azt bizton állíthatom, hogy időnként, sőt, most mit szépítsem a dolgot, gyakran érzem úgy, hogy én azonnal bepakolok a hátizsákomba, és elindulok gyalog. Tibetbe jakpásztornak.

Reklámmentes anyapara Hírlevélre ITT iratkozhatsz fel. Köszönjük!

Fotó: www.pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!