Vannak ezek az “élet fogadalmaink”, amelyek már akkor velünk voltak, amikor még meg sem született a gyerek. Ilyen például az, hogy ha fiam lesz, biztos, hogy nem veszek neki játékpisztolyt, mert nem akarom, hogy agresszív legyen. Ismerős?
Vagy kamaszkorban “megígérjük” magunknak (és a pszichológusnak), hogy még véletlenül sem mondunk és teszünk olyan dolgokat, mint a szüleink, hiszen ezektől menekültünk el otthonról. Szücs Szilvi írása.

Játékpisztoly és verbál furkó

Aztán kiderül a játékpisztolyról, hogy szuper jó dolog, mert ettől aztán végképp nem lesz agresszív a gyerek, ellenben attól igen, ha eltiltjuk tőle és emiatt szorongva ül a sarokban, miközben a többiek “lövöldöznek” és élvezik a harcos szabadságot.
Aztán a saját szorongásaink, rossz választásaink, döntésképtelenségünk miatt elfogy a türelmünk és megadjuk magunkat az unaloműző pótcselevésnek: a játékpisztolyt lecseréljük valamilyen kütyüre és ünnepélyesen (bár mindig hozzátéve, hogy nem teljesen egyetértve ezzel) átadjuk a gyereknek.
Hogy nyugi legyen végre. Hogy legyen időnk magunkra, a boldogságunkra…

Mert a boldogság, a boldogság az igazi nagy siker

Az a boldogság, amivel kapcsolatban kicsit több, mint 20 éve az a közhangulat, hogy csak mi vagyunk a felelősek. Ismerős? Olvastál már róla? Ezt hallod mindenhonnan? Ezt próbálod valahogy magadévá tenni? Igen, ez az a bizonyos pozitív pszichológia, ami az évek során a boldogságra orientált attitűd, beállítódás “népszerűsítése” lett.
Ezzel párhuzamosan azt mondja, hogy
az ember egyben a saját boldogságának az egyetlen letéteményese és felelőse.
Kizárva minden társadalmi vagy objektív körülményt. Akkor hát tessék foglalkozni vele! A “boldogságipar” valahogy innen indult és eljutott a középosztálytól felfelé mindenkihez. És mivel felnőtt emberek vagyunk (sic!), ezért tudjuk, hogy ha van boldogság, akkor van szomorúság és kudarc is. Na, ezekért is mi vagyunk kizárólag a felelősek. A kör ezennel bezárult.
A világ folyamatosan változik, az egyén felelőssége, hogy ehhez kellő gyorsasággal és megfelelő mértékben alkalmazkodjon.
“Mindennek logikus következménye, hogy a szüntelenül boldogságra törekvő, a tudatában a negatív érzéseket kényszeresen gyomláló ember részvétlennek, együttérzésre, empátiára képtelennek tűnhet bizonyos helyzetekben.
Felfogásában ugyanis a negatív érzelmek felszínre törése a gyengeség és a tudatlanság jele, az emberi méltóság és az elismerés leginkább csak azokat illeti meg, akik azokra rászolgálnak.” – idézek a www.ujegyenloseg.hu oldalon megjelent A pozitív pszichológia indiszkrét bája c. írásból, amit ITT tudtok elolvasni.

Miért írok erről, hogy jön mindez a kamaszokhoz?

Az egész életünket úgy kalibráltuk, hogy a boldogságunkért magunknak kell megharcolni és bármi áron boldognak kell lennünk. Ez a mi egyik életfeladatunk. Ha ez nem sikerül, akkor azt megérdemeljük.
Ha nem sikerül a veszteségből nyereséget, a szomorúságból vidámságot transzformálni, ha nem fogadjuk el azonnal azt az orbitális nagy közhelyet, hogy ha az egyik ajtó bezáródik, akkor egy másik kinyílik, szóval akkor gázak vagyunk. És ezt mind elfogadjuk. Sőt.
Ugyanez vonatkozik a többiekre is, tehát nem az én dolgom, engem nem érdekel, oldja meg a problémáját. Mert a pozitív pszichológia köntösébe bújva, az arra “rámászó” lehetőségek, könyvek, appok, okoskodások nem tekintik legitim tényezőnek a szolidaritást, a kisebbségek nehézségeit, a demokráciát, a társadalmi problémákat.
Mit gondol a kamasz arról, hogy szolidárisnak kellene lennie másokkal, amikor azt hallja otthon, hogy mindenki a saját boldogságának a “főnöke”? Miért ne mondhatná azt, hogy nem az én dolgom, nem szólok bele, oldja meg?

A mi elvárásaink magunk felé egyenes irányba haladnak (kamaszkorban száguldanak) a kamasz felé. A mi boldogságunk függ az ő teljesítményétől, hozzáállásától, eredményeitől. Ezért is mi vagyunk a felelősek, mert

ez a mi jól-létünk egyik fontos záloga.

Teljesítmény és elvárások

Amikor szülőkkel beszélgetek a kamaszokkal kapcsolatos problémáikról, akkor szinte minden esetben elhangzik (ha nem is szó szerint így) az a mondat, hogy nagyon szeretem őt, mindennél jobban, de számomra elfogadhatatlan ahogy viselkedik, nem figyel oda, nem teljesít, miközben tudom, hogy képes lenne rá.
Azaz (nem tudatosan) a szeretetünket valamilyen teljesítményhez kötjük.
Azért írom, hogy nem tudatosan, mert az a kóros nárcisztikus egyénekre jellemző, akiknél a szeretet nem jár automatikusan a másiknak, hanem ezért is meg kell “dolgoznia”, valamit mindenképp produkálnia kell.
Tehát elképzelünk egy szerintünk ideális forgatókönyvet a gyerekünknek és ha ez nem úgy alakul, akkor kudarcnak éljük meg (enyém a kudarc is) és mindent megteszünk annak érdekében, hogy az eredeti “tervünk” valóra váljon.
Néhány példa arra, hogy mivel találkozom:
  • Tudom, hogy sokkal többre képes.
  • Ha egy kicsit jobban odatenné magát, sokkal jobb jegyeket hozna, mindjárt itt a felvételi.
  • Nekem senki nem segített amikor gyerek voltam. Egyedül kellett megküzdenem mindennel.
  • Mindent megtettem és tessék, nem érdekli őt semmi.
  • Lehet, hogy túl sokat várok el tőle, de ha legalább a felét megteszi, akkor már örülök neki.
  • Túl sokat várok el tőle, ezt tudom, de én pontosan tudom, hogy mi vár rá.

Ismerős?

Ilyenkor mindig megkérdezem a szülőt, miért gondolja azt, hogy az a feladata, hogy élje a gyereke életét? Erre mindig az a válasz, hogy ez nem így van, de ő látja a következő lépéseket és
csak jót akar.

Ez most nem azért történik, hogy neked rossz legyen, hanem neki így jó

Sokkal könnyebb minden nap rászólni, hogy tanuljon, mint egyszer hagyni, hogy nem tanul. Elviselni azt a körülményt, élethelyzetet, életszakaszt, hogy ezt nem személyes kudarcként éled meg. Hogy ez most azért történik, mert egy másik ember (kamasz) úgy dönt, hogy nem érdekli az elpakolás, de még a tanulás sem.
Magadban tartani azt a mondatot, hogy majd meglátod mi lesz és azt is (ha nem nagy kérés), hogy nekem még ennyi sem adatott meg.
Helyette beszélni arról, hogy ő hogy van éppen, mi érdekli, mi nem érdekli, mennyit tudna vállalni és mi az, ami nem fér bele most az életébe.
Szabadság egyenlő felelősség.
Függetlenül attól, hogy neked mi az agenda a fejedben arról, hogyan kellene most éppen élnie. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek szabályok, mert azok bizony (bár a kisgyerekkorhoz képest jóval kevesebb van belőlük) vannak.
Sőt, olyan dolgok is vannak, ami semmilyen formában nem megbeszélendő a kamasszal, nem vitára való, hanem neked kell eldöntened és betartatnod.
Például az, hogy iskolába kell járni, vagy az, hogy mikor kell orvoshoz vinni őt.
Olyan helyzetek is vannak, amikor neked van egy álláspontod, de megkérdezed őt, hogy hogyan gondolkodik róla, ő mit tenne.
Sőt, olyan is van, amikor már nem kell megkérdeznie téged, hanem egyedül eldönti, hogy mit szeretne.
Amikor egy szülő konzultáció vagy egy mediációs folyamat végére érünk, akkor számomra az a siker, ha a szülőben megfogalmazódik saját magával (mint szülővel) kapcsolatban is néhány fontos gondolat, esetleg döntés. Aminek lehet, hogy köze van a boldogságához, vagy éppen a csalódottságához, de képes kontextusba tenni azt.
Fotó: pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!