Szeretem hallgatni azokat a történeteket, amiket a barátaim, ismerőseim mesélnek, hogy a testvéreikkel nyaralnak, moziznak, vacsoráznak, ünnepelnek, átdumálják a problémáikat, segítenek egymásnak, buliznak, széttrollkodják egymás legmeghatóbb pillanatait. Drixler Imola írása.

Azt hiszem, akik olyan szerencsések, hogy ilyen viszonyban vannak a testvérükkel, azok nagy kincset birtokolnak.

Az elmúlt időszakban több ember szájából is hallottam, hogy: nem beszélünk az öcsémmel már hosszú ideje; jobb, ha nem találkozunk a nővéremmel; nem normális; hülye; összevesztünk; majd, ha megváltozik, akkor szóba állok vele talán;

évek óta nem találkoztunk…és még folytathatnám a felsorolást.

Vannak választott kapcsolataink és vannak előre csomagoltak is. Az előre csomagolt kapcsolataink közül a szüleinkkel és a testvérünkkel töltjük el az életünk egy igen meghatározó és fontos szakaszát. Olyan élményeket élünk át a testvérünkkel, amiket utána soha senkivel és úgy köti egymáshoz azt a két embert örökre, ahogy soha senki mást.

Ha két (több) gyerek együtt nő fel, valami különleges szövetség alakul ki bennünk. Szövetség a világgal szemben: jóban- rosszban ott vagyok neked; mindig számíthatsz rám.

Én egyszerűen nem jutok szóhoz, amikor testvérek gyűlölködnek, amikor képesek ölre menni pénzért, örökségért, elvekért. Amikor hátat fordítanak annak az embernek, aki a legközelebb áll(hatna) hozzájuk. Amikor elfelejtik azt a két kisgyereket, akik ők valamikor voltak.

Ilyenkor szívem szerint megráznám azt az embert és megkérdezném, hogy normális vagy? Tudod, hogy mit csinálsz? Tudod, milyen szerencsés ember vagy, hogy van testvéred és itt van neked?

A legutóbb elmeséltem egy történetet annak az ismerősömnek, aki épp a bátyjával folytatott rossz viszonyáról mesélt. Megkérdeztem, hogy emlékszik-e arra, amikor kicsik voltak és együtt játszottak sokat, együtt fürödtek, együtt néztek mesefilmet, püfölték egymást? Enyhe derűvel az arcán bólintott.

Aztán folytattam:

Most képzeld el, hogy te 2 éves vagy, a bátyád 5, majd egy nap –ami olyan , mint a többi: játszotok, püfölitek egymást, mesét néztek – a bátyád elutazik két hétre. Két hétnek indul, de a két hétből örökre lesz. A bátyád onnantól fogva 1300 kilométerre él tőled. Legközelebb pontosan 10 év múlva találkoztok egymással.

Ott álltok egymással szemben és nem tudtok az anyanyelveteken beszélni, mert ő már csak a másik ország nyelvén tud megszólalni. Képzeld el, hogy a testvéreddel utána néhány évente találkoztok csak! Képzeld el, hogy nincsenek együtt karácsonyok, együtt biciklizések, Anyu idegszálának cincálása, Apuval játék, közös nyaralás!

Nincs többé semmi sem együtt.

Helyette tudod, mi van? A hiány. Hogy kisgyerekként álomba sírod magad, mert hiányzik a testvéred.

Hogy úgy várod a kézzel írt levelet és a néhány fotót egy évben róla, mint valami drága ajándékot. Hogyha kapsz csomagban egy kinőtt pólót, ami tőle jött, akkor azt sosem akarod levenni, mert tudod, hogy az övé volt.

Hogy kirakod gyerekként a bátyádról a fényképét a szobád falára, hogy lásd magad is, hogy van egy bátyád.

Hogy mindig, mindent egyedül kell csinálnod. Hogy nincs cinkosod; nincs, aki megvédjen.

Nincs, akit piszkálhass. Ha találsz egy radírt a farmernadrágjában a csomagban, akkor arra vigyázol, hogy sose használd el.

Vigyázol egy kurva radírra, érted?! Mert ott, akkor az a radír jelenti a testvéred.

Aztán, amikor szinte gyerekként szakad rátok az édesanyátok elvesztésének terhe, egy rövid időtől eltekintve még ekkor sem tudtok egymásba kapaszkodni, mert a távolság elválaszt egymástól titeket.

Neked itt a testvéred és átnéztek egymáson, nem beszéltek egymással. Tudod mi mindent dobsz el magadtól? – kérdeztem, amikor a történet végére értem, nem vártam választ.

Igazából a csönd elég volt és az a tekintet, ami rám szegeződött akkor.

Azt gondolom, hogy mindenki úgy cseszi el az életét, ahogy és amennyire csak tudja. Persze, könnyű nekem kívülről mondani ezeket a szép igazságokat.

De abban azért egyet kell értsünk, két ember kapcsolatához egész pontosan két ember kell. Vannak körülmények, amik beleszólhatnak, alakíthatják azt a köteléket; de azon a két emberen múlik minden.

Én vagyok az a 2 éves szöszi kislány, aki egy nyári napon elköszönt a bátyjától és 10 év múlva látta legközelebb.

Mindig az volt az álmom, hogy egyszer a bátyám és én újra együtt élhessünk.

Mindig arra vágytam, hogy a legóvárait lerombolhassam; hogy a kedvenc babáim arcát filctollal összefirkálja; hogy együtt építsünk bunkit; hogy fűszálat rágcsáljunk és bogarakat gyűjtsünk a kertben; hogy elcsenhessük egymás dugicsokijait; hogy megvigasztaljuk egymást, ha baj van; hogy behúzzon egy haverjának, aki a buliban rám nyomult, de én nem akartam;

hogy büszke lehessek a bátyámra a gimiben a csajok előtt, hogy: Látjátok, ő az!;

hogy rákiabálhassak, amikor hülyeséget csinál; hogy kioszthasson, amikor én csinálok valami baromságot; hogy ott legyünk egymás érettségijénél, diplomaosztójánál, esküvőjén, gyereke születésénél; hogy hozzábújhassak, amikor szar a világ.

Hát nem így lett. Mi külön nőttünk fel a testvéremmel.

Néha évekig nem tudtunk egymásról. Nem az anyanyelvünkön beszélünk egymással. 1300 kilométer választ el egymástól bennünket. De álmomban sem hittem volna, hogy azok után az évek után, amit külön töltöttünk, ennyire közeli, ennyire mély, szeretetteljes lesz a kapcsolatunk.

Ő volt az, aki életem legnehezebb időszakában nyújtotta a kezét és velem volt végig. És azóta is.

Néha olyan, mintha nem is lenne ez a távolság köztünk. Úgy érezzük és értjük egymást, mint senki más. Hasonlóan vicces dolgaink vannak, ahogy hasonlóan furcsák is. Hiába éltünk csak két évet együtt, úgy tűnik az a két év intenzív volt.

Bár sosem firkálta össze a kedvenc babám arcát filccel és én sosem romboltam le a legóvárait. Halkan jegyzem meg, hogy jobb is, hogy nem tette, mert a wc-n húztam volna le a legóit. Az összeset.

Bár nem álltunk ott egymás diplomaosztójánál, de táncolhattunk már egyet az esküvőjén.

Bár sok minden kimaradt az életünkből,

de sok van még, ami előttünk áll.

Bárhogy lesz is, mi ketten a legnagyobb szövetségesei vagyunk és maradunk is egymásnak.

Fotó: pxels.com

Oszd meg a véleményed velünk!