A napokban valaki kért tőlem fotókat egy közös barátunk 50. születésnapjára. Nem akarok azon rugózni, hogy ismerek közelről olyan személyeket, akik az 50.születésnapjukat ülik lassan, mert akkor én is “lebukok”. Viszont felmentem a “felső szintre”, ahol az összes emlékünk tanyázik és előkerestem a fotókat. Emlékekek, amiket szeretnénk elfelejteni vagy örökre megtartani. Szücs Szilvi írása.

Itt vannak mindjárt a gyerekek (kamaszok, felnőttek, izé) fotói, amelyek annyira cukik

Nem fogok a cikkben egyet sem megmutatni, de mindannyian tudjuk, hogy órákig lehetne nézegetni őket.

Az “én időmben” még mindet előhivattam és albumba rendezgettem.

Emlékszem mennyire vártam, hogy elkészüljenek a fotók, és még az utcán végignéztem őket mindig! Szerintem így sokkal “emlékezősebb”, mint telefonon vagy laptopon nézegetni, bár kétségtelen, hogy annak is megvan a varázsa.

Aztán ott vannak a régi, saját fotók ahol óvodás, iskolás, egyetemista az ember

Nekem ezek mindig olyan furák, nem érzem magam se szépnek, se aranyosnak (oké, valamelyiken aranyos vagyok), ráadásul

a kamaszkori képeken kifejezetten csúnyának érzem magam. De mára már nem parázom ezen.

És persze ott van húsz év képekben, ami a házasságom alatt készült

Örülök, hogy az összes kép nálam maradt. Bevallom nem nézegetem, de ha néhanapján a fiúkkal rálelünk (keresünk valamit a felső szinten és találunk fotókat) jókat röhögünk azon ki – hogy nézett ki anno. Bennük nyilván más érzelmek is feltörnek, mondjuk nem is nézegetjük túl gyakran ezeket.

Aztán ott vannak anyám képei, aki lassan 20 éve nincs köztünk, de a fiatalkori fotói visszaadják őt néhány pillanatra

Ő biztos megengedné, hogy kitegyek ide néhányat róla. Ezeken fiatal, csinos, jó kedvű, élvezi az életet, feltehetőleg nem gondol arra, hogy még mennyi ideje van hátra. De hát ki gondol erre? Vagy az elmúlás a szüleink kora miatt már beférkőzött a gondolatinkba?

Ahogy keresgéltem a szülinaposnak a közös fotókat (egyet sem találtam, lehet, hogy csak képzeltem, hogy mennyi képet készítettünk?), megtaláltam az összes naplómat amit 13 – 18 éves korom között írtam, napi szinten. És az ellenörzőket, tájékoztatókat, bizonyítványokat.

Pont úgy csodálkoztam, hogy milyen kérdések foglalkoztattak, mint az a nő, aki a Fortepánon megpillantotta a középiskolai intőjét. „Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam az úgy kb. ötvenéves ellenőrzőmet. Hihetetlen, hogy ennyi év után előkerülnek ilyen apró dolgok!” A teljes történetet az indexen olvashatjátok.

El is felejtettem az 50 éves aggastyán barátomnak a fotókat keresgélni, mert annyira belemerültem a 30 évvel ezelőtti naplóimba. Küldök nektek néhány részletet, hátha ti is felmentek a felső szintre, kinyitjátok a fiókokat, elveszitek a dobozokat, leporoljátok a padláson a nagy ládát és értelmezitek a kamaszkorotokat. Újrakezdenétek? Hogy csinálnátok? Hogy szeretnétek? Mit tennétek?

Fotó: pexels.com és a szerző saját fotója

Holnap este 19 órakor “találkozunk”! ITT nézhetitek meg, hogy mi lesz a téma. Gyertek!

Oszd meg a véleményed velünk!