Pár napja újra megnéztük otthon a Mindenkit. Oscar díjas filmet többször is megnéz ITT az ember, pláne ha kiváncsi arra, hogy két év alatt mennyit változik a reakció a nézőkben. Otthoni nézőkben. Vagy belőlem mit hoz ki éppen, aktuálisan. Szücs Szilvi írása.
Nem először fordult elő, hogy hétköznap este még a finisben, a tanulás után megnézünk egy dokumentum filmet a 444.hu-n vagy egy rövid viccess valamit a neten. Inkább az a nehéz, hogy mindenki egy helyen legyen a vacsora után. Megnéztük és közben csak annyit kommentáltunk, hogy milyen cuki ez a két lány (fiús anyukaként, nyilván ez egy szempont), meg, hogy mennyire valóságos környezet ez az iskolai helyszín.
Aztán jöttek a gondolatok…
Nekem, aki a szocializmusban volt ennyi idős,
aki pontosan ismeri ezt az énekkaros helyzetet, hogy mennyire nagy stresszt tolt ránk az énektanár,
aki végigtüntette a rendszerváltást,
aki nagyon hitt a fiatal demokratákban, amikor még fiatalok voltak és demokraták,
aki végigfutott a belvároson, amikor kinevezték a „Hóbagolyt” és gyülekező volt a Szerb utcában, hogy hátha mégsem,
aki „felnőve” a gyerekei kérdésére akik a híreket olvassák már nem tud mit válaszolni,
aki „felnőve” évekre elvesztette az erejét ahhoz, hogy nemet mondjon,
aki „felnőve” bánja, hogy nem volt egy harcos családtagja akitől tanulhatott volna,
aki „felnőve” annyira örül egy Arany Medvének, mert látja, hogy mi a film mondanivalója és ezt a világ jutalmazza,
aki „felnőve” azt gondolja, hogy bárcsak minden osztályban lenne egy-két gyerek, akinek az igazságérzetét nem oltaná le az anyja vagy az apja otthon, hogy de hát a tanárnéni ki fog akadni, rossz jegyet ad majd meglátod!
aki „felnőve” megpróbál őszintén élni és szeretni.
Szóval nekem ez a film írtó sokat adott. A párbeszédet adta. A lehetőséget adta, hogy kurvára nem kell feladni, hogy igenis lehet őszintén élni. Kell őszintén élni.
És nem, hogy bajod lesz belőle, hanem (ha nem is rövidtávon) örömöd, erényed, gerinced. Öregkorodra.
Fotó: filmtekercs.hu
Oszd meg a véleményed velünk!