Az én 12 pontos kéréslistám a kamaszhoz

Szeretem őt. Kimutatom a szeretetemet, pont úgy, ahogy nekem elfogadható, komfortos. Még a karantén ideje alatt is, amikor már egymás agyára megyünk. Nincsenek nagy jelenetek, igyekszem önazonos lenni ebben a kérdésben is. Ebben a kérdésben minden jó. Szeretni őket jó. Szeretni egyébként is tök jó. Szücs Szilvi 12 pontos kéréslistája.

A szeretettel semmilyen kölcsönhatásban nincs az, amikor megpróbálok kérni tőle valamit

A közös életünk (család) részei vagyunk mindannyian.

A felállás nem az, hogy anya szolgáltat és a kamasz azt igénybeveszi. Szép lassan, előbb vagy utóbb, soha nem késő, hogy megtanulja: vannak dolgok, amelyek az ő feladatai.

Ezeket ~~jó anya~~ módjára vízionálom és hiszek abban, hogy ha valaki kilencvenmilliószor hallja ugyanazt a kérést, akkor jó eséllyel felnőtt kora előtt „teljesíti”.

Nem várhatjuk el- ahogy ők sem tőlünk-, hogy a gondolatainkban olvassanak (oké, néha igen). Ehelyett elmondjuk, kitesszük a hűtőmágnes alá, elküldjük emailen (bruhaha), sms-ben, Instagrammon egy fotója alá kommentben (ami után megváltoztatja a profilját), messengeren (ami után többet nem látod, hogy online -e, mert letilt) de most nem is kell, mert ott van mindennap egy méteres távolságba tőled), hogy miről álmodik a parázó anyjuk.

Kezet mos, leül, megeszi, megköszöni, kiviszi. Azt hiszem ezt eléggé képszerűen megfogalmaztam, tehát kár magyarázni.
Tanul. Istenem, olyan egyszerűen néz ki ez az egy szó így leírva! De mondjuk most ezt nem kell túlparázni.
Nem kamuzik. Vagy ha mégis, akkor amikor rájövök bevallja és elmondja, hogy mi az ő verziója. No comment.
Rendet rak maga után. Nyilván nem várhatjuk el, hogy arra a mondatára, hogy de nem is én hagytam ott a szemetet, hanem a húgom-ra szó nélkül felvegye és kidobja legyen az önműködő reakció. Mert mi lenne, ha egyszer mi is kizárólag magunk után pakolnánk csak el? Óriási döbbenet nyilván. A remény hal meg utoljára.
Lefekszik időben és felkel időben. Még akkor is, ha csak virtuálisan csengetnek be.
Minden nap felöltözik az online oktatás kezdetére. Nem azért, mert mire offline elindul a suli addigra kinövi a cuccait, hanem azért, mert pizsamában nem lehet odafigyelni a törökök megszállására.
Ha megkérem hoz egy kávét, de pont úgy, ahogy én szeretem. Ahogy én is pont úgy készítem a teát, ahogy ő szereti.
~~Ha megkérem l~~eviszi a szemetet. Nem megy el mellette, nem teszi rá az utolsó almacsutkát, ami ahogy elfordul a menetszéltől leesik és hetekkel később találom meg a hangyák martalékaként a szekrény alatt.
Ha elmondom, hogy mérges vagyok vagy rossz kedvem van, akkor nem cseszeget tovább. Akceptálja, hogy az anyja is ember és a hetes pontra ugrik. Ha azt gondolod, hogy ez már túl nagy kérés, akkor kivételesen hallgass most ránk. Nem nagy.
Megkérdezi, hogy mi történt a család összes tagjával (úgy értem, hogy akikkel együtt él) aznap. Még akkor is, ha egész nap homeoffice volt, ott történnek csak az igazán izgi dolgok!
Belátja, hogy érdemes lenne a finisben úgy megírni a dolgozatokat, hogy nem copy/paste a Google jóbarát segítségét veszi igénybe, hanem készül a megmérettetésekre. Közben biztosítom arról, hogy megértem: nehéz ellenállni ha kéznél van a segítség, de nagy bajban lesz, ha vissza kell menni a suliba, ahol nem lesz ott a jóbarát csak a „kút fő”.
Ha úgy érzi, hogy jól esne neki, megölel. Egy lakáson belül élőket ölelni szabad. Én például úgy vagyok most ezzel, hogy amikor ölelek, akkor gondolok azokra is akiket most nem tudok megölelni, de már alig várom, hogy megtehessem.