A két tökéletlen fiam jó ürügyet ad a jajveszékelésre, a két tökéletes kislányomról azonban ritkán mesélek. Pedig ők tündérek, főleg a 12 évesem. Megvéd engem a gonosz bátyjaitól, magától fogat mos, kitereget, megágyaz, reggelenként időben elkészül, felforgatja a lakást az elkavart szemüvegemért, az iskolában mintagyerek, nem meglepő, hogy csodájára jár a fél világ, no meg az én csodámra, hiszen egy fantasztikus kislánynak nyilván fantasztikus anyukája van. Ez utóbbinak egyébként ő is hangot ad: nem csak a szépségem felülmúlhatatlan, de vicces és okos is vagyok, a lábszagom levendulaillatú, az éjszakai horkolásom pedig lágy altatódal a fülnek…Salát Luca írása.

A lányom akkor boldog, ha én is az vagyok, s ha a gondterheltség árnyéka suhan át arcomon, addig csesztetügyeskedik, amíg el nem mosolyodom.

A lányom a szabadidejét rettegéssel tölti. Attól fél, hogy megöregszem, megbolondulok, elüt az autó, fejemre esik egy meteor, vagy bekap egy farkas, és örökre elveszít…

Félek, hogy a kamaszkor durva része nem fog simán menni. Mármint simán fog menni. Ettől olyan rémisztő az egész.

Ha a kamaszunkról van szó, akkor az etikett úgy kívánja, hogy minél hangosabban sopánkodjunk a pimaszság, a kötelességek elmulasztása, a némaságba burkolózás és egyéb hálátlanságok témaköreiben.

Vannak azonban olyan anyák, akik bármit megtennének azért, hogy a gyerekük ezekre a vademberekre hasonlítsanak. Szeretnének azért aggódni, mert a kölyök szemétdombján szobájában patkányok ütöttek tanyát,

és szívesen pityeregnének azon, hogy a gyerek már megint részegen a nappali szőnyegére rókázott.

Az édesanyjukról levakarhatatlan serdülők előszeretettel produkálnak mindenféle tüneteket: szorongás, pánik, hasfájás, fejfájás, hipochondria, kényszerek… Ezek nem csak aggodalommal töltik el környezetüket, de a tehetetlenség roppant frusztráló is.

A szorongás bugyraiban vergődő kamaszoknak bár lehetnek barátaik, de általában keveset buliznak, rettegnek az osztálykirándulásoktól, belebetegszenek (akár szó szerint), ha édesanyjuk elutazik pár napra.

Ezeket a fiatalokat gyakran korábban egy olyan vesztesség érte, amit még nem tudtak feldolgozni. Válás, közeli hozzátartozó halála, esetleg egy súlyos betegség a családban…

De néha elég némi genetikai örökség is.

Azokban a családokban, ahol felütötte a fejét a lelki nyavalyákra való hajlam, ott a gyerek is jó eséllyel viszi tovább ezeket a szarságokat.

A szorongó szülő nem csak a génjeivel ad egy maflást az utódjának, hanem már az anyatejjel csöpögteti belé a hitet, hogy a világ egy kiszámíthatatlan, veszélyes hely.

Amikor fulladozom a testileg-lelkileg rám tapadó kislányomtól, legszívesebben leüvölteném a fejét arra gondolok, hogy ezt alaposan elbénáztam.  Közben arról győzködöm magam, hogy talán mégsem csesződik el az élete azért, mert véletlenül egy olyan pocsék génkombinációt adtam át neki, ami érzékenyíti őt az én pocsék génkombinációm káros hatásaira.

A biztonság kedvéért azonban az önostorozás és a reménykedés mellett megküzdési stratégiáim tárházát is szinesítgetem:

  1. Azzal áltatom magam, hogy szorongó természetemnek köszönhetően túlparázom a kérdést, a lányom pedig egy ép lelkű 12 éves kiskamasz.
  2. Pszichológushoz járok, hogy megküzdjek a szorongásaimmal.
  3. Pszichológushoz járatom a lányomat, hogy megküzdjön a szorongásaival.
  4. Pszichológusként segítek a gyerekeknek megküzdeni a szorongásaikkal azért, hogy az ezért kapott pénzből ki tudjam fizetni saját pszichológusainkat.
  5. Akár anyagi érdek, akár vérségi kötelék fűz a gyerekhez, arra bíztatom, hogy mondja ki a félelmeit. Én gyerekkoromtól kezdve minden erőmmel igyekeztem eltitkolni, hogy egy lelki nyomoronc vagyok. A tanulság az, hogy ígyis-úgyis kiderül, de kevésbé szánalmas, ha tőlem tudja meg a világ.
  6. Olyan iskolába vittem a gyerekemet, ahol a tanárok fontosabbnak tartják a lelki harmóniát a matektudásnál. Így jó eséllyel a lányom egészséges személyiséggel fogja elviselni, hogy átverik a piacon, már csak azért is, mert nem tudja majd kiszámolni, mennyi a visszajáró.
  7. Olyan iskolába vittem a gyerekemet, ahol a tanárok nem hagyják, hogy a kortársi geciség meghaladja az optimális szintet. Szerintem a lányom magamról való levakarásának leghatékonyabb módja, ha szerető barátokkal van körülvéve, akikhez szerető családok jelentik a biztonságot nyújtó hátteret.
  8. A lányomat szabadidejében nem magántanárok gyötrik, hanem olyan dolgokat csinál, amiben örömét leli. Például hülye sorozatokat néz velem gitározik, fest, köt és lovagol.
  9. Beszélek hozzá. Beszél hozzám. Két zombi kamaszfiún szocializálódott anyaként ez elképesztő élmény.
  10. Ha ő nem lázad, lázadok én. Bulizom, iszom, számára élvezhetetlen zenét bömböltetve bömbölök én is, és néha azt mondom neki, hogy hagyjon békén, mert egyedül akarom a plafont bámulni. Kamaszodásból példát mutatok.
  11. Defenzíven vezetek, nem iszom cigarettázom, rendszeresen sportolok és eljárok az egészségügyi szűrővizsgálatokra, nehogy véletlenül tényleg meghaljak.
  12. Azt gondolom, hogy a lányom azért szorong, mert nem érzi magát biztonságban. Ezért azon vagyok, hogy anyagilag és érzelmileg egy olyan környezetet építsek fel magunk körül, ahol nincs ok aggodalomra.

És azt is tudom, hogy ez utóbbi őrült jól hangzik, de ha valaki ezt a tanácsot adná nekem, akkor pofán vágnám. Mert az első 11 pont lószart sem ér a 12-es kipipálása nélkül, s ezt a bölcsességet kiböfögni nagyon könnyű, de megvalósítani olyan nehéz, hogy néha úgy érzem, belepusztulok.

Anyapara podcast csatornája. Salát Luca és Szücs Szilvi beszélget 20 percben. Bárhol, bármikor hallgathatod. Arról (is) hogyan gondolkodunk a negyven feletti pasizásról…Miket tartunk fontosnak és miket nem.

Kattints a képre és #Hallgassránk! 

 

Oszd meg a véleményed velünk!