Bevezettem a hírmentes napokat, amikor nem engedem be a tudatomba a poltikát, a vírust, a mesét, a megmondót, a pszichológust, a szakértőt, az elemzőt, a mindig ugyanarról írót, az anya csak egy vant, a mártírt, a hipochondert, az unalmast. Aztán kiengedem a szellemet újra a palackból, de mindig más így befogadni és leültetni az asztalomhoz, mintha mindig itt lenne velem. Szücs Szilvi írása.

Közben persze zajlik az élet, semmi nem áll meg, attól még, hogy nem olvasok híreket és nem hallgatom azt az egy szem rádiót, amit kínomban néha bekapcsolok.

Közben beszélek és hallgatok ugyanúgy, mint eddig, de ezáltal, hogy tudatosan ki kell néha zárnom a külvilág ezen részét, sokkal jobban tudok figyelni a többire. Ami pontosan ugyanúgy zajlik, mint eddig. Mint az elmúlt száz évben. Mert az igazán lényeges dolgok- amit ott, azon a bizonyos utolsó szó jogán majd elmakogunk- nem változtak.

Ahogy Tandori Dezső mondta egyszer: “a kérdés nem itt van”.

Hanem kizárólag benned. Hogy mennyre ismered magad.

Mennyire tudod, hogy mi indít be, és azt milyen hatékonysággal (időben és energiában mérve) tudod megállítani, átalakítani.

Hogy még mindig ott tartasz-e, hogy kurva nehéz volt a gyerekkorod, ezt az érzést nem veheti el senki, nem rázod le magadról, mint a poloskát a száradó ágyneműről, nem viszed el valakinek, hogy segítsen értelmezni, mert ez igazán a tiéd.

Enélkül nem tudnál mire hivatkozni, amikor minden alkalommal ugyanarra a következtetésre jutsz.

Hogy még mindig ott tartasz, hogy az örökölt sors nem feldolgozható. Mert az örökölt. Mert az sors.

Hogy még mindig a külvilág impulzusaira vársz, az neked a napi kávéd, az neked a napi adrenalinod, az neked a napi betevőd.

Hogy még mindig nem érted, hogy a kamasz pár év és “felnő”, kirepül, elmegy, a maga útját járja, a saját életét éli és nem mindegy, hogy neki mi az örökölt sorsa és azt majd hogy lesz képes feldolgozni.

Hogy még mindig képes vagy megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

Hogy még mindig inkább kifizeted az új lehetőséget, mint hogy leporolnád vagy kidobnád a régit.

Hogy még mindig reagálsz mindenre.

Hogy még mindig esélyt adsz a magától majd holnap könnyebb lesz-nek, a majd megoldódik-nak, a majd megjavul-nak, a majd megváltozik-nak.

Hogy még mindig nem tiltottad le az ismerőseid köréből.

Hogy még mindig ahol tudsz lecsapsz a kamaszra és felnőttesen kioktatod.

Hogy még mindig csak olvasod a jó tanácsokat, de egyet sem fogadtál meg soha. Nem is érted, hogy ez hogy fordulhat elő újra.

Hogy még mindig azt hiszed, hogy te biztosan megúszod ezeket. Ezek a kérdések. És ezek itt vannak.

“A világ változás, az élet pedig felfogás dolga.” Marcus Aurelius

Fotó:pexels.com

Oszd meg a véleményed velünk!